Mindig akkor jönnek a legkellemesebb meglepetések, amikor nem is számítok rá. Nem azt mondom, hogy nem gondolnám potens kékszőlőnek a kékfrankost, de azt hittem, hogy a jól bejáratott és kedvelt nevek mellett nem sok érdekességgel fogok találkozni ezen a délutánon. Vagy szerencsém volt, vagy tényleg ilyen jó volt az átlagszínvonal, de szinte minden borvidékünkről kóstoltam jót, vagy legalább iható és élvezhető borokat. Tényleg szinte mindenki itt volt aki számít ebben a műfajban, inkább a bőség zavarával küszködtem, minthogy keresnem kellett volna az érdekes színfoltokat. A legjobbak is széles körből érkeztek, Ausztria, Sopron, Mátra és Szekszárd voltak a legtermékenyebbek, de Villányból, Balaton környékéről és Egerből is akadt kedvemre való.
Még mindig nem tudom eldönteni, hogy a Mátra tényleg a legjobb hely a kékfrankosnak kishazánkban, vagy csak a kimagasló szintű borászati munkának köszönhető, hogy ezek a borok mindig a legjobbak közé kerülnek nálam. Az este számomra legjobb bora Losonczi Bálint Úráteszi 2011-ese volt, hihetetlen vitalitása és gyümölcsössége mellett egészen komoly mélységei is voltak. Karner Gábor 2009-es Borókása is a legjobbak között említendő, de nem mutatott be olyan szintű élénkséget mint az előbbi mátrai.
A Dropshop jóvoltából igen széles merítést kaptunk az egyik legelismertebb burgenlandi pince, az Umathum kínálatából. A minőség magas volt, sajnos az árak is, számomra a legmeglepőbb mégis az volt, hogy nem igazán éreztem a kékfrankos fajtajelleget ezekben a borokban. Vagy nem ismertem még ki a fajta összes jellegzeteségeit, vagy tényleg eltér a már megismerttől a termőhely és talán a pince stílusa miatt. Vakkóstolón simán syrahnak néztem volna a sor legszebb darabját a Kirschgarten 2011-esét ami amúgy nagyon erős 7 pontjával benne volt az este legjobb hármasában. Egerből Bukolyiék 2 bort mutattak be, a 2009-es, tipikusnak mondható egri ízekkel és sima felszínű tanninokat mutatott, a 2011-es már egy komolyabb szerkezet mellett jó csersavakkal és feketebogyósokkal egy izgalmas dimenzióját mutatta be az egri kékfrankosnak. Sopron két kékfrankos gurujából, most csak az egyik volt jelen, ő viszont igen csinos sort hozott magával. Franz Weninger mesterkurzusára nem jutottam be, így annál nagyobb volt az örömöm, hogy a teljes ott bemutatott sort a sétálókóstolón is megmutatta. Az Osztrák oldaliakról nem készítettem jegyzetet, az időt és a papírt a Spern Steiner vertikálisnak szántam. Nem is kalkuláltam rosszul, a SS 15 éves története alatt hazánk elsőszámú kékfrankosává nőtte ki magát, persze a minőség változó, az alapkoncepciók is változtak nem keveset, de az biztos, hogy nem mindennapi sor volt ez. A sor legjobbja nekem a 2009-es volt, sok tanninnal, penge savval és gazdag ízvilágával simán pannon klasszis szintig jutott nálam. A 2006-os kicsit karcsú volt ezután, zöldes jegyeket is tartalmazott. A 2002-es atomjaira volt hullva a poharamban, akik frissen nyitott palackból kaptak dicsérték, a tanulság az , hogy sokáig nem bírja az érintkezést a friss levegővel, ha van valakinek még belőle nyitás után egyből járjon a végére. A 99-es ellenben még mindig tartja magát, de nekem a szépen érett aromái ellenére sem közelíti meg a 2009-est, de még a nagyon fiatal 11-est sem. Szekszárdon sok arcát meg tudja mutatni a fajta, jó minőségű és jó értelemben puritán, gyümölcsös és lendületes borokat könnyen találni kétezer környékén is, nekem a sok jóból a Pósta 2011-ese maradt meg leginkább, illetve a Szelecshát K2 2011-ese. Szeleshát bemutatott borainál az ár fordítottan arányos volt a szerethetőséggel, a majd dupla annyiba kerülő Tábornokot semmiképpen sem favorizálnám, a sokkal frissebb és tisztább K2-esssel szemben. Takleréknál a reserve sorozat 2011-es darabja kóstolása közben igencsak meglepődtem, amikor Takler András azt mondta, hogy ez az egyszerűbb inkább gasztróba szánt, hétköznapinak szánt kékfrankosa a pincének. Nem tudom lehet én élek rossz bolygón, de az ismeretségi körömben a három és félezres árszint inkább már az ünnepi kategória. A Görögszói 2011-es dűlőválogatás már egy igazi Takler bor, nagy és komplex, valószínű az idő jót fog tenni, bár már most is jó inni. Sajnos az ára majd’ duplája a reservnek, mégis úgy érzem ha mindenképpen választanom kéne, akkor inkább erre spórolnák össze. A végén Villányiakkal próbálkoztam, Sauskáék 11-ese tiszta ízű, szerencsére nincs elfásítva, ugyanakkor olyan mintha gyülmölcs elvonó kurára vonták volna, egy kis meggy ízen kívül nem sok mindent fedeztem fel benne, a sztereótipiákra rácáfol ugyan, viszont én ezt sem venném meg ennyiért. Bock 2012-es alapszériás bora nem sok izgalmat hoz, viszont a Feketehegy selection méltán tarthat számot a pince stílusának rajongói figyelmére. Igazi fajsúlyos Bock darab, ha az ára emberi marad még érdekes is lehet. Vylyankhez érve már jöttek a fáradtság jelei rajtam, de nekem nagyon híg és semmitmondó volt a 2012-es boruk. Az est tapasztalatai alapján nyugodt szívvel mondhatom, hogy szinte bármelyik borvidékünk tud legalább olyan szintű kékfrankost adni, mint bordói házasítást.