Ha van lerágott csontja a magyar borkedvelő közösségnek, akkor ez a téma biztosan az. Jó néhány éve nő a tábora azoknak, akik szerint a - korábbi munkájukkal elévülhetetlen érdemeket kivívó- villányi sztárok az utóbbi időkben nem igazán a kimagasló minőségükkel, sokkal inkább az árcéduláikkal okoznak hevesebb szívdobogást a lelkes borfogyasztók körében. Részemről elutasítom az ilyen dogmatikus elveket, gyakorlatias ember lévén szeretem időről időre saját magam megszondázni, hogy merre is halad az a bizonyos karaván. Ezért nem is szántam volna ezt a címet a bejegyzésnek, de egy olyan külföldi borhoz nyitottunk szekszárdi és villányi riválisokat, amivel semmiféle rokonságot nem mutatnak szőlőfajták vagy technológia tekintetében, így a tematikus kóstolás lehetősége ki volt zárva, viszont az áruk közel azonos és ha ár/érték arányban akarjuk felmérni a terepet, akkor ez az, ami igazán számít. Az egyetlen kritérium az volt, hogy valamennyi bornak bele kellett férnie a keretbe, amit 25-30 eurós ársávban húztunk meg. A borbloggerek élete sem csupa móka és kacagás, valahányszor Villány kerül a górcső alá, egyik oldalról megkapjuk, hogy mostanság csak a kis kézművesek vannak megbecsülve, a másik oldalról pedig, hogy miért kapnak ilyen magas pontot ezek az eltúlzott paraméterekkel megáldott délmagyar csúcsvörösek. Érdekes módon nekem inkább a 3000-ig tartó ársávban található borokkal vannak fenntartásaim: itt sok esetben iható, de semmit sem nyújtó borokkal találkozok. Csakhogy én 3ezerért már nem a “hibamentes, semmibajnincsvele” borokat keresem, ott már illik valami élményt, mélységet, ne adj isten egyediséget is felmutatni.
A kóstolás vakon történt, szerepelt benne még egy másik Heimann bor is, arról majd külön lesz szó. A borokat még két további napon keresztül kóstoltam, így adták ki a végső pontszámokat. A kóstolótársam jegyzeteit itt lehet olvasni.
Chateau Saint Cosme Gigondas 2010
A külföldi referencia bor kiválasztása papíron egyértelműen jó választásnak tűnt, ebben az árkategóriában a a winespectator 95. pontja és a 2012-es top100-as lista második helye elég meggyőzőnek tűnt. Ha ezzel a borral lépést tartanak a választottjaink, akkor nagy baj nem lehet. Illata nagyon szokatlan a magyar iskolázású szájnak illetve orrnak. Döbbenetesen komplex illatában gumi, nedves föld, bútorlakk és temérdek gyümölcs, főleg eper és málna. Ha szájban ott folytatta volna, ahol illatban elkezdte, akkor teljesen megérteném a döbbenetesen magas pontszámot, amit a winespectatorban kapott. Sajnos a komplexitás több emeletnyit zuhant, mire a szájpadlásban landolt, a gyümölcsök mellett nem sok minden maradt, a lecsengését pedig teljesen eluralta a szépen beépült, de meghökkentően poros érzetű tannin. A nagyon nagy start után a finisben már egyértelműen nem mutat olyan értékeket, ami miatt nemzetközi klasszis szintre helyezném ezt a bort. Nálam eléri a 7 pontot (90).
Bock Cuvee 2007
Nagyon sűrű és komplex, mind orrban, mind szájban. Az összetettségét fokozza a temérdek érlelési aroma: füstösség, cserzett bőr, dohány és egy kis puncs is színezik az összképet. Szerencsére azonban nem veszik el a főszerepet a gyümölcsöktől, a fekete bogyósok valóságos ízkavalkádban részesítik a kóstolót. Persze így is nagyon sűrű szövésű, biztos, hogy valaki még lekvárosságot is felemlítene, de ez már egyéni ízlés dolga. Igen hosszú lecsengéssel büszkélkedhet. Mindemellett szerintem óriási hiba, de legalábbis nem túl okos kritika hazánk legmelegebb borvidékének egy kiemelkedően meleg évjáratból származó borán számon kérni a magas alkoholt és a sűrű robusztus testet. Nyilván Villány nem fogja egy ilyen perzselően forró évben kiadni egy bordói klasszikus kifinomultságát, de adott esetben odavághat egy kaliforniai, chilei vagy akár egy toszkán hasonszőrűnek. Aki szereti ezt a stílust, annak sok örömet tartogat, aki azonban kizárólag a hűvösebb, finomabban cizellált vörösboros karaktert keresi, annak nem ajánlanám. Én az első csoportba tartozom, így nekem egy erős 7 pontos (91) élményt adott.
Heimann Barbár 2009
Egészen feketébe hajló sötét bíbor színnel nyit. Illatát szép fűszeresség jellemzi, egy kis fanyar étcsokival keretezve. A Barbár egy kifejezetten érdekes és egyedi házasítás. A teljesen egyedi karakterekből gyúrt végeredmény kialakításában nagy mozgástere van a borásznak: a sokszor hűvös, karcsú jelleget adó kékfrankos finomságaival és a tanninbomba tannattal olyan bolondériát adnak a klasszikus bordói ízek és struktúra mellé, ami egészen egyedi stílust kölcsönöz számára. A pannon bormustra zsűri tagjai is felvetették, hogy nem biztos, hogy kizárólag hazai fajtákkal tudnánk nemzetközi sikereket elérni, de az egészen biztos, hogy az autentikus szőlőinkkel felvértezett, nemzetközi fajtákkal is kombinált házasításainknak is nagy sikere lehet a világban. Szerintem ez a bor kiváló példa erre a gondolatmenetre.7 pont (90)
Konklúzióként nyugodt szívvel mondhatom, hogy mindent egybevetve nem lehet kijelenteni, hogy túl sokat kérnének egy palackért a nagy magyar bornevek, de hogy tényleg elégedettek lehessünk egy-egy szerzeményünkkel, ahhoz igen mélyrehatóan kell előtte tájékozódni. Lehet, hogy Villány nem mozdult el az utóbbi években sem az elegáns és sokáig érlelhető bordói irányzat felé, de ez lassan már csak egy újszülöttnek lesz újdonság. Aki tudja értékelni ezt a szintű sűrű karakterességet, az továbbra is tud szemezgetni ezekből a borokból, aki meg nem, az már remélhetőleg rég kitapasztalta ezt és nem költi el feleslegesen a jó magyar forintjait. Kíváncsi vagyok, tudna-e valaki olyan bort ajánlani ebben az árkategóriában és stílusban, ami jelentősen többet nyújtana ezeknél a boroknál.
