Négy éve jelent meg ez a blogbejegyzés és a folytatásai, azóta többször is újra olvastam. Bődületes marhaságnak tartom a magas alkohol miatt fanyalgókat, azt, hogy egy akármilyen hazai bort Amaronehoz hasonlítsanak, az már végképp röhej kategória. Az alkohol szint az csak egy vékony kis szelet az összkép tortájából. Persze ha más már nem is marad mellette, akkor nem jó. De önmagában az, hogy egy bornak 15-6 fokig szalad a szesze az számomra semmiképpen nem ördögtől való mutatvány. Ünnepnapokon a hazai kedvencek mellett szoktam időnként Amaronékat bontani, nem mintha kedvem ne lenne gyakrabban, csak hát ugye ez nem az az árkategória. Ha külföldit iszok, akkor sem tudom a fejemből száműzni a hazai vonatkozásokat és sokat gondolkoztam, hogy milyen pannon borral tudnám összemérni az erényeit. Szőlőfajta tekintetében nem találni hasonlókat, legjobb tudomásom szerint nem található idehaza az Amaronet alkotó szőlőfajtákból egy sem, a technológia itthon nem használt, így a közös metszetnek csak a brutális mennyiségű szesz maradt.
A kanyargós bevezető után rá is térnék a mai borra nevezetesen Heimannék 2009-es Franciscusára. Heimannék mindig is mertek bátran előlépni valami szokatlannal. Sagrantino, tannat és viognier. Minek kell ez ide, tenné fel a kérdést jónéhány véleményvezér, van nekünk elég őshonos fajtánk, ha meg az nem felel meg a célnak, akkor ott van a jó öreg cabernet meg a merlot. Minek ide a sok variáció? A legcsattanósabb válasz, mint oly sok más esetben ezúttal is a palackban rejlik. Nem hiszem, hogy különösebben megmutatná Szekszárdot mint egyedi termőhelyet, abban sem vagyok biztos , hogy nincs olyan kékszőlő ami ne érezné magát jobban, ott délen, mint a sagrantino. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ennyire ízléses “nagybor” nemigen készül kishazánkban. Ez a bor illatos, ízes, frissitő savgerince tisztán tartja a szájpadlást, a feketebogyósok íze veszettül sokáig kitart a szájban, bónusz, hogy nincs benne se lekvár, se kesernye. Ezt nem tudom és nem is akarom 8 pont (93) alá minősíteni. Egyéni preferenciák ismerete nélkül is bátran ajánlom bárkinek aki nem veti meg az izmosabb vörösborokat. Nem olcsó, de megéri, akár már most is el lehet kezdeni a spórolást, hogy a karácsonyi asztalra odakerüljön. Az Amaronés vonalra visszatérve megemlítem, hogy egy igen tisztességes amaronet vettünk magunkhoz utána, igaz nem egy csúcs évjáratból, de a mi fiúnk egyértelműen magasabb szinten muzsikált harmónia és frissesség tekintetében, meg abban is hogy piszok gyorsan ürült kifelé a palack. És ez sem a legutolsó szempont. Ha ez lenne a Magyar kórság, akkor részemről szívesen látom.
A teljes sor egy másik szerző tollából itt olvasható.
