A december nekem Valpolicelláról szólt elsősorban, szép sorban nyitogattam a palackokat. Az Amaronet sokáig pátyolgattam, kitüntettet helyett szántam neki a hagyományos karácsonyi marha vadashoz. Óriási párosnak bizonyult, de alaptalan volt a nagy készülődésem, simán, magában is lecsúszik belőle 1-2 pohár, mindenfajta rákészülés nélkül. Nem kell ide se marha, se vadhús, se érlelt penészes sajt, hogy tökéletes élménnyé varázsolja ennek az italnak a fogyasztását, ez úgy jó, ahogy van. Akár magában is.
Illata tömény gyümölcs. Elsősorban szilva és meggy, zéró fahatás, semmi tejes-krémes, nagyborosnak szánt illat. Pici dohány és egy kis füstös mineralitás is fellebben belőle. Alkohol tartalmára kicsit utal a konyakos jelleg, de egészen finom keretet ad az illata többi komponensének, nem nyomja el azokat. Kortyolgatva a megdöbbentő elegancia az első érzés, fát itt sem érezni, semmilyen szinten. Tömény gyümölcsös vonal megy tovább, friss és aszalt formában is, kicsit darabos, de tökéletesen besimuló és semmiképpen nem túlzó csersavak. A nyelvet balzsamként kényeztető krémessége ellenére a korty nem túl tömör, remekül csúszik. Néha el sem hittem, hogy tényleg 16-os alkohollal bír, de 1-2 pohár után szokatlanul nagyobb hatása volt, mint egy átlagos bornak, így megkaptam a bizonyítékot, még ha közvetett formában is. Utóíze kilométer hosszú, elegáns és karakteres.
Tanítani való az, hogy ekkora anyaggal és súlyos alkohollal megáldott bort hogyan lehet ennyire gyümölcsösre és elegánsra hangolni. Azóta kijött a következő évjárat, azt hiszem, már most elkezdek kuporgatni rá. A blogom lassan egy éves élete során még nem osztottam ki 8 pontot (93) vörösbornak, ez lett az első.