Kedves Olvasóim,

Írásaim újra követhetőek, mostantól a borrajongón.

Első bejegyzésem már meg is jelent.

180 poszt és 29 hónap után befejezem a blogolást.

Köszönöm az olvasóknak, hogy eddig életben tartották az oldalt.

Nem sok olyan borvidéket találni hazánkban, ahol csupán egy olyan termelő akad, akinek elérhetőek a palackozott borai országos szinten. A Nagy-Somlói borvidék alapból a legkisebb a huszonkettőből, annak is a legkisebb harmada a Ság-hegy. Így aztán aligha lehetne jelentősnek nevezni, ha csak és kifejezetten a méretére alapoznánk a véleményünket. Az viszont régóta közismert tény, hogy nem a méret a lényeg, hanem a minőség és ilyen tekintetben már nem is áll rosszul ez a kis dombocska. Igaz, ha nem lenne a Dénes Hegybirtok, nem sokat tudnék róla, sőt, még így is elég foghíjas az ismeretségünk, de jó néhány bor kóstolása után nekem azért bekerült a pince a radarom hatósugarába. Nem elsősorban az általános minőség miatt, bár arra sem lehet sok panasz, sokkal inkább az egyedisége fogott meg. Azt, hogy ez a termőhelynek vagy a borász keze munkájának a varázsa, vagy esetleg mindkettő, még nem tudom. De az biztos, hogy a Dénes borokban van valami x-faktor.

Most éppen a pince 2007-es olaszrizlingje kapcsán írok, aminek az egy évvel fiatalabb utódját mutatták be az ominózus Somlói kóstolón néhány hónapja. Ott ezt a bort néhányan öregecskének vélték, illetve sokallták a tercier aromákat is. Nekem már az a bor is tetszett, de a 2007-es valóban sokkal jobban megőrizte a frissességét. Ezt a bort többen a pince legjobban sikerült borának tartják és én is ezen a véleményen vagyok. Általában az olaszrizling számomra végletes. Ha reduktív, akkor friss, de karcsú és kesernyés, ellenben, ha késői szüretes, akkor elég ízgazdag, csakhogy nehézkes. Nagyon kevés a tökéletes egyensúlyban álló, mindkét stílus előnyeit egybekovácsoló ital. Ilyen volt például Fekete Béla 2007-ese, ami talán az egyik legjobb olasz, amit valaha ittam. Ilyeneket keresek vadul, de ritkán találok. Most végre sikerült. 7 éves olaszrizlinget nem minden nap fogyasztok, pedig ennek az élménye miatt, illetve a fenti referencia alapján lehet, többet kellene próbálkoznom. Már orrban is jóval komplexebb fajtatársainál, őszibarack, déligyümölcsök és nagyon érdekes érlelt aromák színesítik. Szájban még mindig feszes és jóízű, a korty végi kesernye egy kicsit sem több, mint amennyit elvárnék a fajtajelleg okán. Egyedi stílusa van, érdekes és jó bor, de ha a fenti olasz 90 pont volt, akkor ez “csak” 89 nálam, ami már karcolgatja a pannon klasszis határait.

A képet a wikipédia oldaláról kölcsönöztem.

Bordóban, Piemontban az öt-tíz éves borokat még épp csak elkezdik nyitogatni, mi meg örömködhetünk afelett, hogy a mieink ennyi idősen még életben vannak. Nem is lenne ez baj egy újjáéledő borkultúrájú országtól, mint amilyenek vagyunk, a baj csak az, hogy ezekért a palackokért simán elkértek hat, nyolc vagy akár tízezer forintot is. Akkoriban az volt a hozzáadott érték vagy inkább ígéret, hogy ezek a borok mekkorát fognak szólni 5, 10 vagy 15 év múlva, amikor a tannin besimul, az ízek pedig mese finomra érnek. Vannak borok, amik kifejezetten villognak versenyeken, kóstolósorokban, szebbnek, kifejezőbbnek vagy egyedibbnek tűn(het)nek. Ezen a napon a szekszárdi borászok Mészáros Gabriella közvetítésével olyan borokat mutattak be nekünk, amelyek nem tartoznak ebbe a körbe. Egyenként valószínűleg sokkal inkább vonzóak lennének, például hideg téli estéken, lassú kortyokban nyeldesve. Ezek a borok “nagy borok”, legalábbis a Bocki-i értelemben. Nagy az alkohol, nagy az extrakt, a súlyos kortyokban tömérdek aroma és zamat tornyosul. Vibráció, egyediség és izgalom kevesebb van, de azért akad az is. Kicsit olyan érzésem volt a végére, mint a paraszt bácsinak az állatkertben, amikor meglátta zsiráfot: szép, szép, de otthonra nem kéne.

A 16 borból kettőt Taklerék szállítottak, a 2007-es Regnumot és a 2006 Franc Reservet. Mindkettő tipikus Takler nehézbombázó, ebben a stílusban még inkább hazai pályán játszanak, mint a többi résztvevő. Körübelül egy szinten állnak, a Regnumban nagyobb komplexitást, a Francban több tisztaságot fedeztem fel. Erős 6-os mindkettő. Szintén 2 bort hozott a Szeleshát, az Oroszlán 2007-ese és a Háromfiú 2008-asa nekem nagyon mást mutatott. A Háromfiúnál egyértelműen kiérződöttt a kékrankos betét és nem jó értelemben. Az Oroszlán sokkal harmónikusabb volt, az elméleti kékfrankos előnyt, a karakteresebb savszerkezetet abszolút nem éreztem a Háromfiúban. Németh János két francjában (‘07 és ‘08) a fiatalabb a kellemes illatok után kesernyés-tapadós tanninal vette el a lelkesedésemet, a másikkal már az orr próba során meggyűlt a bajom. A szép fajtajelleg mellé beköltözött társbérlőnek egy kis zöldes éretlenség is. Tisztes középszer mindkettő. A 2006-os Sebestyén Grádusban szépen megmaradtak a gyümölcsök a palackérlelési aromák mellett. Egyértelműen a jobbak között volt ezen a napon. Aki rendszeres olvasóm, annak már nem okozok meglepetést azzal , hogy nálam ezen az estén ismét az élmezőnyben végzett Heimannék 2007-es Franciscusa. Nagyon egyedi bor, szépen érik, de messze nincs ebben annyi tűz, mint a 2009-esben. Sajnos az előszűrés során a szekszárdi borászok kiszórták a pince másik beküldött borát, a 2006-os Barbárt, pedig arra piszkosul kíváncsi lettem volna. Eszterbauer két 2007-es bora a Mesterünk és a Tivald is közepesre vizsgázott nálam. A Mesterünk egy tisztességes bordói házasítás, az illatába egy kis kávé zacc, az ízébe a durva tannin piszkít bele. A Mészáros pince 2007-es Cabernetje mellé nem sokat jegyeztem fel, egyértelműen a gyengébbek közé soroltam. Egy fokkal ennél jobbnak éreztem a szintén hetes és szintén tiszta CS Schieber pince borát. A Tüske Cabernet Franc 2006 illatába a hordó(?) furcsa aromákat csempészett, medvecukor és más tercier aromák uralták a poharamat. A Fekete 2003-as Cabernet Sauvignonjához a jegyzeteléshez kapott füzetecskében azt írták, hogy rumos-diós ízvilága van. Ez egy elég optimista megközelítés, én inkább éretlennek és disszonánsnak mondanám. Nem tetszett. A Bodri Optimus 2003-asa volt a középső a 2003-asok sorában, egyértelműen jobb, mint az előző, de kevésbé friss, mint az utolsó bor. Kicsit barnult a színe, a gyümölcsök is inkább aszalt formában vannak jelen, egy finom animális vonal is felbukkant, füstölt sonka képében. Picit cizelláltabban és frissebb savgerinccel az élmezőnyben is végezhetett volna, de nem így lett. A 2003-as La vida Merlot 10 év után is friss és fűszeres, nagyon kellemes élmény volt a végére.

A kóstoló végén volt egy kis kerekasztal beszélgetés, ki-hogyan látja, mi vinné előbbre igazán a borvidék fejlődését. Általános vélekedés, hogy a kékfrankos és kadarka nagyobb szerepet kell, hogy kapjon, az, hogy magában vagy inkább házasításban, még a jövő zenéje. Egyedi, fűszeres bikvavérekre is biztosan van igény, bár ezek is besorolhatók a kadarka/kékfrankos házasításokba. Azt, hogy bordói típusú házasításokra, vagy ezekből készült fajta borokra mekkora igény lesz a jövőben, azt senki sem tudja biztosan megmondani. Én magam azt gondolom, hogy jelenleg a szőlész/borász személye nagyobb nyomatékot ad a végeredményben, mint a fajta kérdés. Kellő lelkesedéssel és szakmai tapasztalattal akármelyik fent vázolt típusból lehet jó szekszárdit csinálni. A szekszárdi borok esetében hatványozottan igaz, hogy a változatosság gyönyörködtet.

Köszönöm a meghívást a szervezőknek!

Ebben a pillanatban a Bortársaság kínálatában 744 bor található, és ez a legolcsóbb mind közül. Csak tudnám miért. A legfontosabb ezer környéki kategóriában jóformán csak tucat roséra vagy színtelen-szagtalan reduktívra számíthatunk. És erre itt van ez a csupa élet, vibrálóan friss veltelini, ami klubáron már alig kerül többe egy ezresnél és olyan ropogós savai vannak , hogy szinte szétrobbantja a szájpadlást. Ha valaki nincs kibékülve a ropogós savak szókapcsolattal, akkor az tüstént kóstolja meg ezt a bort és onnantól nem fogja abszurdnak találni ezt a jelzőt. Rezzenéstelenül hárítja az olcsóboros buktatókat, se nem ízetlen-szagtalan, se nem pacsulis-ordenáré. Zamatai, jó értelemben neutrálisak, van benne gyümölcs is virág is, mégis bajban lennék, ha ki akarnék emelni valamit belőle. De nem akarok, inkább még egy palackkal szeretnék belőle, vagy akár egy kartonnal. Iszonyatosan precíz, élvezetes és jól fogyasztható bor. Ilyenkor a nagy kánikulában az alacsony (12,5) szesze is igen jeles attitűdje. Tudnék csapongani az elcsépelt közhelyek között, hogy ez lenne annak a bizonyos piramisnak az alja, vagy a technológia tisztaság elengedhetetlen, meg hasonlóak és még mind igaz is lenne. Nagyon szép bor, 5 pont (85) biztosan megvan, talán még a hatos sem lenne túlzás.

A képet, minő meglepetés a Botársaság honlapjáról kölcsönöztem.

Nem jó dolog megöregedni, de ha már úgyis elkerülhetetlenül megtörténik, akkor legalább érdemes stílusosan csinálni. Ahogy embereknél, úgy boroknál is lehetségesnek gondolom ezt. Állandó kóstolótársammal két éve részt vettünk a tizenegyes Kikelet borok premierénél, a Lónyai nekem ott instant klasszikussá vált egy szempillantás alatt. A kiemelkedő szerkezet és a fantasztikus íz és illatvilág mellett az elképesztő vibrálás fogott meg leginkább. Na ez az, ami most újrakóstolva elveszett vagy legalábbis elveszni látszik. A savai még ma is szépek, még ha nem is annyira ropogósak, de az az elementáris erő, ami fiatalon megvolt benne, egyértelműen megfakult. A klasszikus tokaji löszös citrusok most is ott lapulnak, de inkább már a déligyümölcsök vették át a főszerepet. El tudom képzelni, hogy valakinek ez így és most komolyabb bort jelent ebben a formában, mint kis csikó korában, de számomra elillant a varázs. Lehet, vagy még inkább remélem, hogy nem végleg, de az utóbbi két három kóstolás után már nem hiszek a nagy feltámadásban. Lehet, kicsit komornak tűnik a leírás, az összkép szerencsére ennél sokkal szebben fest. Egyszerűen, ha valamiért nagyon rajongok, utána nehezebben dolgozom fel az elvesztését, mert hiába fogom kóstolni ezt a bort még egészen biztosan, érzem, az már csak amolyan felmelegített kapcsolat lesz. Felmelegítve meg csak a töltöttkáposzta jó. A Birtok hárs egészen más pályát futott be nálam. A Lónyai vagy akár a Kassai mellett sosem tekintettem rá egyenrangú félként, most azonban a különbségek elvékonyodtak és egész komoly szereplővé cseperedett. A Lónyai a nagy klasszis szintről egy becsületes hatosra redukálódott, a Birtokbor viszont egy pontocskára megközelítette a favoritomat. Ősszel még visszatérek erre, amikor megérkeznek a tizenkettesek hozzám. Remélem lesz olyan, amelyik majd átveszi a sztár szerepet.

A Meryl Streep képet innen kölcsönöztem. 

Eldöntöttem, idén nem költök egy ezresnél többet roséra.  Eléggé leszűkül így a választék, a néha érthetetlenül bátor árazás alapján inkább vannak közel a kéterezerhez az árcédulák, mint az általam meghatározott határhoz, de szerintem a minőség elég gyakran nem tart lépést az árazással. Ha a borboltokban nem is, élelmiszerüzletek akciós polcain van miből válogatni ennyiért is. Idei első választottammal nem is jártam rosszul, úgy gondolom a nyolcszáz forintos vételár ellenére bőven tisztességes terméket kaptam. A Barta pincével azonos tulajdonosi körbe tartozó Nagygombos borászat, nem akar ágyúval verébre lőni. Szó nincs fahordós érlelésről, vadélesztőkről és termőhelyi jellegzetességekről, van viszont finom szamóca illat, játékos savak és tiszta, friss érzet ívás közben és után is. A most kezdődő kerti sütögetős, bográcslecsós hétvégékre nem is igen kell több. Nem ígér sokat, de azt maradéktalanul betartja. WSET sztenderdek szerint nem hinném, hogy többet érne mint 3 pont, de élvezeti értéke és józan árazása miatt nálam bőven megérdemli 4 pontot (81). Simán megvenném még egyszer, vagy akár többször is.

A mai téma a hazai borélet achilles sarka, az örök kedvenc beszédtéma az édes vörösbor lesz. Az (fél)édes vörösbor egyfelől nézve a legkeresettebb kategória az élelmiszerboltok polcain, másfelől a palackozott pancsbor legfőbb megtestesítője a minőségi borok kedvelői között. Édesvörösek ide, dankópisták oda, mégis úgy érzem, hogy ezzel a borral végképp az olvasói érdeklődés sötét zsákutcájába irányítom magam. De mi ennek az oka? Ha egy borfesztiválra kiraknánk ezt a bort, a közönség egyik része a legnagyobb örömmel habzsolná fel az utolsó palackig, a másik fele viszont elvből rá sem nézne erre a rendkívüli italra. Igen ám csak a két halmaz közös metszette (közel) nulla. Nagyon erős általánosítás következik, mindenfajta pejoratív szándék nélkül. Aki szereti az édes vöröset, az nem nagyon keresi a természetes/minőségi vonalat, pláne nem olvas borblogot. Azok akik veszik a fáradtságot hogy utat leljenek a minőségi borok kusza világának labirintusában, azok pedig nem nagyon vevők az édes vörösre. De mi is pontosan ez a Recioto? Néhány mondatban itt már felvázoltam, de ennél sokkal érdekesebb, hogy a terület sztárborászai kivétel nélkül készítik ezt a fajtát, annak ellenére, hogy a drága és hosszadalmas eljárással készíthetnének belőle akár Amaronét is, amit szinte korlátlan mennyiségben, gond nélkül felszippant a nemzetközi kereslet.

“Anyone who makes Amarone should first of all be capable of making a good Recioto”, mondta Sandro Boscaini, nagyjából annyit tesz, hogy ha nem tudsz jó Reciotot csinálni, akkor bele se fogj az Amarone készítésébe. Vörösbornak már nem vörösbor igazán, erősített borokhoz szokott szájnak kevésnek tűnhet a szesz és túl elevennek a sav, ezt a bort tényleg csak a saját értékrendszerén belül lehet értelmezni és élvezni. Jelen borunk a Tedeschi pince 2007-ese, nyitás után egyből meglep, súlyos, lassan hömpölygő drabális tételre számítottam, ehhez képest már színben is egy fiatalosan tükrös felszínű, nagyon izgalmas bort kaptam a poharamba. Illatában keverednek klasszikus vörösboros jegyek egy portói illatkészletével. Szájban is egyértelműen van némi hasonlatosság az erősített borokhoz, de a földhözragadtabb alkoholszint és a példás sav-cukor egyensúly nagyon szépen kiemeli a fűszeres gyümölcsösséget. Fekete ribizli, szeder, friss és túlérett formában egyaránt könnyen felfedezhetőek benne. Lecsengése a jelentős (107 gramm) cukortartalom ellenére rendkívül tiszta, amit egy könnyed füstös érzet tesz különlegessé. El tudom képzelni, hogy van innen még feljebb, de stílusos és élvezetes élményt adott ez a palack bor. 7 pont (90)

Talán a legkomolyabb pedigrével rendelkező hazai reprezentánsa a fajtának. Számos helyen méltatták már, bár kapott nem egyszer olyan kritikát is, amit jónéhány más magyar (és nemzetközi) chardonnayt is megillet, miszerint a fától gyakran nem látni az erdőt. Garyvee majd minden részének megnézése után, ha emlékezetem nem csal, a klasszikus “Oak-Monster” műsorszám is leggyakrabban ennél a fajtánál fordult elő. A téves irányvonal okát nem tudom, mert ez a fajta a megfelelő kezekben már reduktív kivitelben is tud elegáns, friss és gyümölcsös lenni, egész egyszerűen sokan úgy gondolhatják, ha már alapanyagban nem tudják utolérni az etalon Burgundiát, akkor majd legalább a hordó vonalon zárkoznak fel. Pedig elméletben a chardonnay tudná a legkifinomultabban prezentálni a hűvösebb és melegebb termőhelyek közötti különbségeket. A hűvös klímától a melegebb felé haladva, a citrusos ízek átfolynak a zöldalmás, sárgadinnyés jegyekbe, ami aztán mangós, ananászos trópusi hangulatig fokozódhat. Jelen esetben a borunk a realitásoknak megfelelően valahol a ízskála közepén helyezkedik el. Illatában fehér húsú barack keveredik zőldfűszeres aláfestéssel. Szájban szép ívet húz a savgerinc, a már említett sárgadinnyés aromákkal színesítve. Mintha egy kis szén-dioxid is erősítené a pezsgést, ami egyáltalán nem áll rosszul neki. Nagyon klassz bor, kár az ára miatt a szélesebb tömegekhez nem fog eljutni. 6 pont (87).

Mindig akkor jönnek a legkellemesebb meglepetések, amikor nem is számítok rá. Nem azt mondom, hogy nem gondolnám potens kékszőlőnek a kékfrankost, de azt hittem, hogy a jól bejáratott és kedvelt nevek mellett nem sok érdekességgel fogok találkozni ezen a délutánon. Vagy szerencsém volt, vagy tényleg ilyen jó volt az átlagszínvonal, de szinte minden borvidékünkről kóstoltam jót, vagy legalább iható és élvezhető borokat. Tényleg szinte mindenki itt volt aki számít ebben a műfajban, inkább a bőség zavarával küszködtem, minthogy keresnem kellett volna az érdekes színfoltokat. A legjobbak is széles körből érkeztek, Ausztria, Sopron, Mátra és Szekszárd voltak a legtermékenyebbek, de Villányból, Balaton környékéről és Egerből is akadt kedvemre való.

Még mindig nem tudom eldönteni, hogy a Mátra tényleg a legjobb hely a kékfrankosnak kishazánkban, vagy csak a kimagasló szintű borászati munkának köszönhető, hogy ezek a borok mindig a legjobbak közé kerülnek nálam. Az este számomra legjobb bora Losonczi Bálint Úráteszi 2011-ese volt, hihetetlen vitalitása és gyümölcsössége mellett egészen komoly mélységei is voltak. Karner Gábor 2009-es Borókása is a legjobbak között említendő, de nem mutatott be olyan szintű élénkséget mint az előbbi mátrai.
A Dropshop jóvoltából igen széles merítést kaptunk az egyik legelismertebb burgenlandi pince, az Umathum kínálatából. A minőség magas volt, sajnos az árak is, számomra a legmeglepőbb mégis az volt, hogy nem igazán éreztem a kékfrankos fajtajelleget ezekben a borokban. Vagy nem ismertem még ki a fajta összes jellegzeteségeit, vagy tényleg eltér a már megismerttől a termőhely és talán a pince stílusa miatt. Vakkóstolón simán syrahnak néztem volna a sor legszebb darabját a Kirschgarten 2011-esét ami amúgy nagyon erős 7 pontjával benne volt az este legjobb hármasában. Egerből Bukolyiék 2 bort mutattak be, a 2009-es, tipikusnak mondható egri ízekkel és sima felszínű tanninokat mutatott, a 2011-es már egy komolyabb szerkezet mellett jó csersavakkal és feketebogyósokkal egy izgalmas dimenzióját mutatta be az egri kékfrankosnak. Sopron két kékfrankos gurujából, most csak az egyik volt jelen, ő viszont igen csinos sort hozott magával. Franz Weninger mesterkurzusára nem jutottam be, így annál nagyobb volt az örömöm, hogy a teljes ott bemutatott sort a sétálókóstolón is megmutatta. Az Osztrák oldaliakról nem készítettem jegyzetet, az időt és a papírt a Spern Steiner vertikálisnak szántam. Nem is kalkuláltam rosszul, a SS 15 éves története alatt hazánk elsőszámú kékfrankosává nőtte ki magát, persze a minőség változó, az alapkoncepciók is változtak nem keveset, de az biztos, hogy nem mindennapi sor volt ez. A sor legjobbja nekem a 2009-es volt, sok tanninnal, penge savval és gazdag ízvilágával simán pannon klasszis szintig jutott nálam. A 2006-os kicsit karcsú volt ezután, zöldes jegyeket is tartalmazott. A 2002-es atomjaira volt hullva a poharamban, akik frissen nyitott palackból kaptak dicsérték, a tanulság az , hogy sokáig nem bírja az érintkezést a friss levegővel, ha van valakinek még belőle nyitás után egyből járjon a végére. A 99-es ellenben még mindig tartja magát, de nekem a szépen érett aromái ellenére sem közelíti meg a 2009-est, de még a nagyon fiatal 11-est sem. Szekszárdon sok arcát meg tudja mutatni a fajta, jó minőségű és jó értelemben puritán, gyümölcsös és lendületes borokat könnyen találni kétezer környékén is, nekem a sok jóból a Pósta 2011-ese maradt meg leginkább, illetve a Szelecshát K2 2011-ese. Szeleshát bemutatott borainál az ár fordítottan arányos volt a szerethetőséggel, a majd dupla annyiba kerülő Tábornokot semmiképpen sem favorizálnám, a sokkal frissebb és tisztább K2-esssel szemben. Takleréknál a reserve sorozat 2011-es darabja kóstolása közben igencsak meglepődtem, amikor Takler András azt mondta, hogy ez az egyszerűbb inkább gasztróba szánt, hétköznapinak szánt kékfrankosa a pincének. Nem tudom lehet én élek rossz bolygón, de az ismeretségi körömben a három és félezres árszint inkább már az ünnepi kategória. A Görögszói 2011-es dűlőválogatás már egy igazi Takler bor, nagy és komplex, valószínű az idő jót fog tenni, bár már most is jó inni. Sajnos az ára majd’ duplája a reservnek, mégis úgy érzem ha mindenképpen választanom kéne, akkor inkább erre spórolnák össze. A végén Villányiakkal próbálkoztam, Sauskáék 11-ese tiszta ízű, szerencsére nincs elfásítva, ugyanakkor olyan mintha gyülmölcs elvonó kurára vonták volna, egy kis meggy ízen kívül nem sok mindent fedeztem fel benne, a sztereótipiákra rácáfol ugyan, viszont én ezt sem venném meg ennyiért. Bock 2012-es alapszériás bora nem sok izgalmat hoz, viszont a Feketehegy selection méltán tarthat számot a pince stílusának rajongói figyelmére. Igazi fajsúlyos Bock darab, ha az ára emberi marad még érdekes is lehet. Vylyankhez érve már jöttek a fáradtság jelei rajtam, de nekem nagyon híg és semmitmondó volt a 2012-es boruk. Az est tapasztalatai alapján nyugodt szívvel mondhatom, hogy szinte bármelyik borvidékünk tud legalább olyan szintű kékfrankost adni, mint bordói házasítást.

Hétfőn egy újszerű rendezvényen vehettem részt. Egy borvidékre fókuszáló kóstolón jártam már természetesen többször is, de általában mindig csak a helyi válogatottal ismerkedhettem meg. Ezen az estén olyan pincék is teret kapnak, akik még nem igazán törtek ki a Somló hegy árnyékából. Mivel saját magamnak szinte mindig a bejáratott kedvenceim köréből vásárolok, illetve a kóstolók nagy részén is általában van egy szűrő (kereskedő vagy szervező általi), így elég ritkán kalandozok el az 1-3 pontos kategóriába. Az érem másik oldala, hogy így jó néhány alig ismert név is teret kapott és voltak, akik éltek is a lehetőséggel. Maga a rendezvény nagyon kellemes volt, látszott, hogy a szervezőknek valóban szívügyük a borvidék hosszú távú sorsa, és nem csak a következő negyedéves eladási számokat akarják egy kicsit felturbózni, hanem tényleg akarnak és tesznek a borvidék sikeréért. Az pedig kemény munka lesz, de ha van valami, amiért tiszta szívből tudok drukkolni, akkor az Somló megfelelő polcra helyezése a magyar és nemzetközi borvilágban. Abban pedig mi, fogyasztók tudunk a legtöbbet segíteni, hogy elválasszuk az ocsút a búzától és a tényleg arra érdemesek borait vesszük és isszuk. Lehet miből válogatni, de még sok a buktató.

Az idő szűke miatt nem tudtam minden borról jegyzeteket készíteni, ennyit sikerült összeollózni:

A legjobbak 6 pont körül:

Tornai Top Selection Apátsági Furmint 2011: a Furmint Februáron is megállta a helyét egy jóval erősebb mezőnyben és itt is magabiztosan teljesített, arányos, zamatos és élvezetes.
Vándor Cuvée 2013: Izgalmas, finoman cizellált illat, marcipánnal és egy finom, élesztős aromával, nagyon tiszta és friss, ebben a sorban még inkább kidomborodott ez a tulajdonsága.
Barcza Bálint Furmint 2013: Jó értelemben a legpuritánabb tétel. Nincs se nagy alkohol, se cseres kesernye, oxidatív karakterek még távolról sem tűnek fel benne, nagyon klassz primer gyümölcs aromákat (barack, körte) is felvonultat.

A jók 5-6 pont körül:

Dénes Hegybirtok Olaszrizling 2008: Az előző évjárat sokkal több izgalmat és vitalitást mutatott néhány nappal előtte, de a finoman érett ásványos ízjegyeket itt is érezni lehetett.
Hollóvár Furmint 2011: Tiszta és jóízű, de több savval lenne az igazi.
Kreinbacher Juhfark Selection 2012: Jó alapanyag, finom ásványosság, de sajnos meghatározó a hordó.
Somló Apátsági Pince Hárslevelű 2012: Különös kapcsolatom van ezzel a borral, nagy kedvencem a pince és szeretem a fajtát is, de valahogy a tramininek, a furmintnak és a juhfarknak szerintem sokkal jobban áll a pince stílusa. Máskor nem szokott zavarni, de itt az alkohol kicsit soknak tűnt.
Fekete Béla Hárslevelű 2011: Jellegzetes Béla bácsis stílus, tartalmas és sűrű, de egy kis vibráció hiányzik belőle.
Kolonics Szt. Margit Olaszrizling 2012 Mézes, barackos illatok vaníliával megfejelve, van akinek ez már sok, de nekem még belefért ebbe a klasszikus stílusú somlaiba.

 A középszer 4 pont : 

Szent Margit Pince Juhfark 2013 (késői szüret): Finom, barackos süti illat, szájban azonban külön utakon járnak az összetevők, picit sok a cukor is, de egyébként jól fogyasztható bor.
Csordás-Fodor Borház Olaszrizling Selection 2012: Sok déligyümölccsel, savignon blancos vegetális aromákkal és egy csöppet kevés savval operál.
Bogdán birtok Primavera(rizlingszilváni) 2013: A kezdetben kedves, virágos illat egy idő után átcsap egy pacsulis-kölnis stílusra, de mindent egybevetve elég klassz megjelenítése a fajtának. Szájban egy kis széndioxidos érzés dobja fel a frissességet.

Csetvei Kő-Papír-Olló Olaszrizling 2013: Tipikus reduktív olasz, jó savú, lendületes, modern. A szokásos mandulás kesernyéből pont annyi van, amennyi kell.

Gyengék 2-3 pont:

Borbély Pincészet Juhfark 2012: Kénes, fülledt illat, szájban is a gyógyvizes kénes buké dominál.
Marton Királyfurmint 2013: Nagyon oxidált illat, éretlen dió aromával, szájban is az oxidáltság a mindent meghatározó karakter.
Somló Kincse Kézműves Kispince Furmint 2012: Orrban illós, szájban lapos és keskeny.
Várkapítány Rosé 2013: A jó hír az, hogy nem a tucat tutti-fruttis rosé íz kavalkáddal operál. A rossz az , hogy ennyi volt minden előnye. Semmit nem tud felmutatni a rosék erényeiből (frissesség, ropogós savak, tisztaság) és még nem is olcsó.

És a végén a feketeleves:

A Royal Somló okozta nekem az utóbbi évek legdurvább negatív borélményét. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mennyire reális az elképesztő árcédula (több, mint nyolcezer forint) . Ilyen hamar még sosem tették hidegre a lelkesedésemet. Ha azt írom a borról, hogy illós, akkor még nem mondtam semmit. Ilyen átható technokolos szagot utoljára az iskolapadban éreztem technika órán. És itt most el lehet felejteni , hogy a borról írók hajlamosak átmenni lila gőzös fejtegetésekbe és túlzott asszociációkba. Ennek a bornak TÉNYLEG technokol szaga volt, nemcsak metaforikusan, hanem totálisan és eltéveszthetetlenül. Mentségére legyen mondva, hogy szájban konzisztens volt, ez a buké ott is mindent vitt. Ez a bor annyira rémes, hogy nemhogy nem venném meg még tizedáron sem , de még megkóstolni sem lennék hajlandó újra. Ehhez képest a villányi csúcsvörösek árazása szerénynek és ésszerűnek tűnik. Egy pont és ezzel még lehet, hogy túl is pontoztam. (Minden kibontott palack ilyen volt, így a palackvariációt kizárhatjuk.)

Összességében, a sok hiányosság mellett nagyon biztatónak találom a borvidék jövője szempontjából ezt  a rendezvényt, a hibák takargatása helyett bátran szembe kell nézni mindenkinek a saját érdemeivel és lemaradásaival, így van honnan és ami fontosabb, van hová fejlődni.

Köszönöm a meghívást Cartwright Évának és Balogh Zoltának.

Négy éve jelent meg ez a blogbejegyzés és a folytatásai, azóta többször is újra olvastam. Bődületes marhaságnak tartom a magas alkohol miatt fanyalgókat, azt, hogy egy akármilyen hazai bort Amaronehoz hasonlítsanak, az már végképp röhej kategória. Az alkohol szint az csak egy vékony kis szelet az összkép tortájából. Persze ha más már nem is marad mellette, akkor nem jó. De önmagában az, hogy egy bornak 15-6 fokig szalad a szesze az számomra semmiképpen nem ördögtől való mutatvány. Ünnepnapokon a hazai kedvencek mellett szoktam időnként Amaronékat bontani, nem mintha kedvem ne lenne gyakrabban, csak hát ugye ez nem az az árkategória. Ha külföldit iszok, akkor sem tudom a fejemből száműzni a hazai vonatkozásokat és sokat gondolkoztam, hogy milyen pannon borral tudnám összemérni az erényeit. Szőlőfajta tekintetében nem találni hasonlókat, legjobb tudomásom szerint nem található idehaza az Amaronet alkotó szőlőfajtákból egy sem, a technológia itthon nem használt, így a közös metszetnek csak a brutális mennyiségű szesz maradt.

A kanyargós bevezető után rá is térnék a mai borra nevezetesen Heimannék 2009-es Franciscusára. Heimannék mindig is mertek bátran előlépni valami szokatlannal. Sagrantino, tannat és viognier. Minek kell ez ide, tenné fel a kérdést jónéhány véleményvezér, van nekünk elég őshonos fajtánk, ha meg az nem felel meg a célnak, akkor ott van a jó öreg cabernet meg a merlot. Minek ide a sok variáció? A legcsattanósabb válasz, mint oly sok más esetben ezúttal is a palackban rejlik. Nem hiszem, hogy különösebben megmutatná Szekszárdot mint egyedi termőhelyet, abban sem vagyok biztos , hogy nincs olyan kékszőlő ami ne érezné magát jobban, ott délen, mint a sagrantino. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ennyire ízléses “nagybor” nemigen készül kishazánkban. Ez a bor illatos, ízes, frissitő savgerince tisztán tartja a szájpadlást, a feketebogyósok íze veszettül sokáig kitart a szájban, bónusz, hogy nincs benne se lekvár, se kesernye. Ezt nem tudom és nem is akarom 8 pont (93) alá minősíteni. Egyéni preferenciák ismerete nélkül is bátran ajánlom bárkinek aki nem veti meg az izmosabb vörösborokat. Nem olcsó, de megéri, akár már most is el lehet kezdeni a spórolást, hogy a karácsonyi asztalra odakerüljön. Az Amaronés vonalra visszatérve megemlítem, hogy egy igen tisztességes amaronet vettünk magunkhoz utána, igaz nem egy csúcs évjáratból, de a mi fiúnk egyértelműen magasabb szinten muzsikált harmónia és frissesség tekintetében, meg abban is hogy piszok gyorsan ürült kifelé a palack. És ez sem a legutolsó szempont. Ha ez lenne a Magyar kórság, akkor részemről szívesen látom.

 A teljes sor egy másik szerző tollából itt olvasható.

2 éves vagyok.

Az év eleje óta elég sok édes bor megfordult erre felé és bár nem akarok az önismétlés mocsarába gázolni (Bödőcs után szabadon), de az élet úgy hozta, hogy újra szerencsém volt két klasszishoz ebből a kategóriából, gondoltam egysíkúság ide vagy oda, mégiscsak megírom az újsütetű benyomásaimat. Duplán szerencsés vagyok az alapanyagokkal, az elsőt a gigantikus tescós leárazásban szereztem be nagyjából harmadáron, a másikat pedig ajándékba kaptam Szilágyi Lacitól amit ezúton is nagyon köszönök neki.

Oremus 5 puttonyos aszú 2006
A legfontosabb tanács amit adnák, azoknak akik még birtokolnak ebből a borból, az hogy ne nyissák ki. Legalábbis egy jó darabig még ne. Iszonyatosan zárt formában van, 48 óra elteltével még csak épp elkezdett nyilogatni, csak sajnos eddigre el is fogyott, így nem derült ki igazán, hogy milyen szép lepke bújt volna elő a bábból.Cseres, tömény, mézes illata alig akart kijönni a pohárból. Szájban a színvonalas aszúknál, elvárt és megszokott krémes textúrát simán hozza, aromatikailag azonban az illatához hasonlóan rettenetesen zárt. A nyilvánvalóan jelenlevő sárgabarack sem nevezhető domináns ízhatásnak. Ezért az iszonyatosan jó, akciós árért megérte, de ötszámjegyű árcédulával már sokkal jobb édesborokat is kaphatunk. A szomszédban is hasonló véleménnyel voltak róla. 7 Pont (90)

Gizella 2012 Szinszi
Kizárólag ebben az egy évjáratban készült ilyen névvel (és ilyen összetételben) ez a bor. Pedig megérné tovább göngyölíteni a történetét, mert ritka elegáns és finommívű darab az ilyen szintű cukortartalmú ( 168 g/l) borok között. Igazi élmény bor mivoltát nem bizonyítja jobban semmi, annál, hogy szinte képtelen voltam róla jegyzeteket készíteni. Pedig távolról sem egydimenziós bor, de annyira jól fogyasztató, finom savú, kellemesen gyümölcsös-virágos, hogy mire megjöttek volna a magvas gondolatok, addigra mindig kiürült a poharam. Egyetlen hiányossága a nagyon zárkózott illata volt, ezt leszámítva bármilyen 5 puttonyos sorban a topon végezne. 7-8 pont határán (92)

Sauskáék azt írják erről a borukról, hogy:“Teljes mértékben tokaji bor és 100%-ban chardonnay.” Ezzel úgy ötven százalékban egyet is tudok érteni. Azt , hogy száz százalék chardonnay senki nem vitatná, tanítani valóan tipikus chardonay-s ízvilág és szerkezet jellemzi. Azzal viszont nem igazán tudok mit kezdeni, hogy ez egy tokaji bor lenne. Az alapanyag nyilvánvalóan onnan van, de hogy szerintem vakon száz ember közül, senki sem tippelné ezt tokaji bornak, abban majdnem teljesen biztos vagyok. Nincs is ezzel semmi baj, a figyelmes szemlélő már a címke arányaiból elég sok következtetést tud levonni. A pince és a fajta neve mellett, csupán  mikroszkopikus méretben lehet fellelni a termőhelyet. Természetesen tisztában vagyok vele , hogy a zempléni tájbor megnevezés nem sok vevőt fog toborozni, főleg a majd’ ötezer forintos vételár mellett, de azért mégis ad egy fajta orientációt ez a prioritásokról. A bor amúgy nem rossz, de nem is igazán jó. Hiába a finom krémes textúra és a komoly tartás, mert  ennyi alkoholos édesség mellé már nem hiányzik ez a minimális cukortartalom se, pedig én szoktam lenni a legutolsó aki  maradékcukrok és alkohol többletek felett sopánkodik. Ha ennyit tud fajtaborként a chardonnay tokajban és ennyibe kerül, akkor én nem vagyok rá kíváncsi, inkább csináljanak belőle jó és megfizethető házasításokat, abban sokkal nagyobb fantáziát látok. 5 pont (86)