Ha valaki azt hiszi egy Tim Burton film megnézése után, hogy annál szürreálisabb világot álmodni sem lehet, az hamar tehet egy kijózanító kirándulást Mátraaljára. Én naivan azt gondoltam, hogy az utóbbi évek mátrai borforradalmának van valami kézzel fogható eredménye, legalábbis a leginkább fókuszba került Gyöngyöspata és Gyöngyöstarján környékén. A mi kis csodálatos magyar rögvalóságunk pillanatok alatt kijózanít, elég egy fertályórányi autózás a környéken, általánosan leépülő faluképpel, közel nulla éttermi élményszerzési lehetőséggel (egy üdítő kivételt azért találtunk), a borboltok szinte teljes hiányával, és 5 percnyi ott tartózkodás után egy autós üldözés (és elfogás) megélésével. Kőkemény lehet ilyen nehéz körülmények között dolgozni, ilyen háttérrel, vagy inkább e nélkül embert próbáló feladat felemelkedni, de hát a remény hal meg utoljára. Lehet tisztelni a magyar borászokat a fotelből ülve is, de a legmélyebb tiszteletet mindig akkor érzem magamban, amikor meglátogatom őket a saját kis világukban. Németh Attilára, ha azt mondom, hogy különutas borász, akkor még nem mondtam semmit. A műfaj, amiben ő munkálkodik, nem is igazán létezik, bár szerintem Édouard Manet-t sem zavarta a kezdetek kezdetén, hogy a még nem is létező impresszionizmus egyik nagykövete lesz.
Attila borai gyakran, vagy szinte mindig szokatlan, sőt extrém analitikával rendelkeznek. Nem ritka a száraz(abb) boroknál a tizenötös szeszfok, mindez komoly extrakttal és nem ritkán jelentős maradékcukorral karöltve. Mindennek a csúcsa a szépreményű, de azt be nem váltó ős-diós muskotály volt a 2004-es esztendőben, amikor a 12-es sav! mellől az összes maradékcukor kierjedt. Az extrém szokatlan arányú bor izgalmas kóstolást, de nem sok élvezetet tartogat a bátor felfedezők számára. Ritka az olyan borász, aki fehérben és vörösben is nagy dolgokat tud, de olyan, aki emellett még édesben is aduász, már tényleg nagyon keveset tudnék említeni - Attilán kívül.
Egyből a mélyvízbe érkeztünk, rögtön a már fent említett borral nyitottunk. Pontozni nem lehet, viszont egyedisége okán maradandó élményt szerez. A Betsek Hárslevelű 2011-ese borvidéki alienként került a sorba, a borász ugyanaz, de a helyszín ez esetben Hegyalja. A relatív magas szesz és a maradékcukor ellenére van dinamizmus ebben a borban, élvezeti érték meg annál is több. Tervezem, hogy majd megnézem mit nyújt a papíron hasonló Gizella Barát mellett. A rosszemlékű kétezertízből az egyik legnagyobb kedvencem a Veresföldi chardonnay volt, most az egy évvel korosabb elődjét szondáztuk, nem kicsit tetszett, ebből is hoztam, részletek hamarosan. Az orbitálisan jó 2009-es Barnatanya syrah után kicsit várni kellet a folytatásra, mert egy év kimaradt ennek a bornak a történetéből, de a visszatérés parádés lett. Üröm az örömben, hogy a 2011-es évjárat gyakorlatilag már el is fogyott. A tizenkettest is megnéztük, de az igencsak rúgkapált még, bízom benne, hogy hamarosan az elődjei röppályájára áll át. Édesből a csúcs Hanna legifjabb (2011-es) tagjával randevúztunk, jóval kevesebb maradékcukorral és alacsonyabb savkészlettel, de hasonlóan hibátlan örömszerzőként funkcionált, mint a nemrég szondázott 2008-as.
Sajnos ilyen szortimenttel és remek árakkal, valamint Magyarország legbefolyásosabb borkereskedőjével a háta mögött sem zökkenőmentesek a pince mindennapjai, minden elismerésem a borásznak ilyen körülmények között ilyen borok megszületéséért.
* A Manet kép forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Manet