Sokan, sokféleképpen próbáltak már egzakt meghatározást találni a kézműves borászatra, jómagam sohasem gondoltam arra, hogy próbát tegyek ezzel a gyakorlattal. A leglényegesebb megállapítás, hogy nekem semmiképpen sem egy minőségi kategória. Egészen biztos például, hogy temérdek Sauska bort találnék könnyű szerrel, ami maga mögé utasíthatna - pusztán érzékszervi élmények alapján - jónéhány, hasonló árú kézműves bort. Az élet azonban úgy hozta, hogy egy remek párossal találkoztam néhány napja, amivel pofonegyszerűvé válik bemutatnom, hogy mit is jelent számomra ez az egész kérdéskör.
A kézműves bor legyen bátor és formabontó, mert bár a kitaposott ösvényeken járva is lehet különleges karakterű, egyedi művet alkotni, de nem könnyű. Ez a borászati szemlélet vagy méginkább életfilozófia nekem hasonlít egy kicsit a mesebeli parasztlány esetére, aki “ruhába is menjen, de meztelenül is legyen, hozzon is nekem ajándékot, meg nem is”. Hiszen az lenne a kívánatos cél, hogy egyszerre legyen tipikus képviselője a szőlőfajta a termőhely és az évjárat metszetének, ugyanakkor legyen benne valami megfoghatatlan és definiálhatatlan egyediség, ami megkülönbözteti mégis minden mástól. És ez a valami a borász kézjegye, ami felismerhetővé, szerethetővé és talán a legfontosabb jellemvonásképp, kiismerhetetlenné teszi a bort. Olyan ez, mint valami reprodukálhatatlan ujjlenyomat a palackon, hasonlót lehet találni, de ugyanolyat biztosan nem sikerül.
És akkor lássuk, mit jelent ez a gyakorlatban a két főszereplő, Németh Attila 2010-es Veresföld chardonnay-ja és Nyakasék 2012-es chardonnay-ja tekintetében. Az egyik hibátlan, jó ízű, piszkosul csúszik és még fajtajelleges is, a másikat túlfűti az alkohol, a simaságába botritys karistol, a maradékcukor pedig a friss savérzetéből vesz el egy csipetnyit. Mégis, egy pillanatra sem gondolkoznék el, hogy melyiket választanám legközelebb.
Németh Attila ismét olyan bort készített, ami tökéletlenül is tökéletes, reprodukálhatalan és ezért teljesen egyedi. Nincs még egy ilyen keresztmetszete a fajtának, a termőhelynek, az évjáratnak és legfőképpen az emberi alkotó szellemnek. Már a látványa is ütős, amolyan “Fekete Béla bácsis” tónusú, mélyarany csoda, illata mély és tartalmas, mézes, ananászos, egy csipetnyi narancshéjjal meghintve. Texturája finoman krémes, utóíze hosszú és kitart benne a korty aroma-dússága és lendülete. Utána azonban az alkoholos érzet dominál, de ez sem zavaró igazán. Gyakorlatilag pontozhatatlan, attól függ, hogy értéknek vagy hibának észleli a fogyasztó a fősodorhoz képest szokatlan részleteit. 5 és 7 pont között bármi lehet így, nekem egyértelműen klasszis bor, így 7 pontnál állapodtam meg. Óva intenék mindenkit tőle, aki óckodik a botritys jelenlététől száraz borban, vagy esetleg elijeszti, ha az alkohol kicsit túlfűtött állapotba hozza.
Szegény Nyakas bor ebben a kontextusban úgy tűnhet, mintha elégedetlenséget hagyott volna maga után, pedig nagyon nem így van. Nemrégen 1000 forintos akciós árban lehetett venni és ezért a pénzért kifejezetten bestbuy kategóriába sorolnám. Tiszta, zamatos, frissítő, hibamentes, ám mégis felcserélhető és könnyen feledhető. Teszem azt egy Konyári mellett nem biztos, hogy fel tudnék hozni legalább egy hangsúlyos különbséget vagy jelentősebb árnyalatbeli eltérést. Bár az az igazság, hogy ebben a kategóriában, ezt éppen úgy feljegyezhetjük az erények közé is. Nekem ez a bor most 5 pont volt.
