Nem véletlenül maradt a cím így, évjárat megjelölés nélkül. Most épp nem az aktuális évjárat benyomásaival foglalkoznék, hanem ezzel a branddel, csak egy magasabb perspektívából szemlélve. Direkt használtam a brand kifejezést, annak ellenére, hogy kissé idegenszerűnek vagy erőltettetnek mutathat itt, mivel szerintem sokkal erősebb jelentéstartalommal bír, mint a magyar megfelelője, a márka. Kevesen próbáltak meg nevesített brandet építeni Magyarországon, talán a Kop(á)ar égett bele legjobban a köztudatba, de még kevesebbnek sikerült úgy, hogy gyakorlatilag nem különböztették meg magukat a címkén egy fantázianévvel, de valahogy mégis külön jelentéstartalommal bír a termelő és a fajta/ termőhely/bortípus nevének kombinációja. Ilyen összefonódások számomra például a Szepsy Úrágya vagy a Szeremley rizling.

Bacsó András neve nem forog annyit a köztudatban, mint a borvidék kis és középpincék méltán népszerű borászaié, pedig sok éve végzi szürke eminenciásként a munkáját, fáradhatatlanul. Lehet, hogy sokaknak nem tetszik annyira, hogy egy külföldi befektető szárnyai alatt végzi mindezt, de ez azzal is jár karöltve, hogy a világ egyik leghíresebb borászata (Vega Sicilia) automatikusan a reflektorfénybe rántja magával hegyaljai kistestvérét. Nem rossz érzés látni, ha valaki a Vega Sicila pincészetében egy 5 puttyonyos aszúval zárhatja a sort.

Az Oremus szamarodni történetét egy jó hosszú pauza szakította félbe, minekután 2000-ben, egy legendásan jól sikerült évjárat után úgy döntöttek, nem akarnak a szamorodni névbe többet invesztálni. Szerencsére, néhány év szünet után mégis a folytatás mellett döntöttek. Szerintem az Oremus szamorodni a az újkori magyar bortörténelem egyik, ha nem a legfontosabb bora. Már elnézést a többi borászattól, ezzel nem degradálni akarom a többiek munkáját, de ezt a bort valahogy mégis a fókuszba állította a sors.

Miért? Mert megfizethető, nagy palackszámban készül, iszonyatosan élvezetes, ugyanakkor megvan benne a kellő mélység és leginkább mert az évjáratkülönbség csak stílusbeli, nem pedig minőségbeli változásokat generál. Eloszlatja azt a tévhitet, hogy csak vagyonokért lehet kiváló minőségű tokaji édesbort kapni, mindehhez ráadásul nem kell eldugott bortékákba zarándokolni, elvégre szinte bárhol, bármikor elérhető. Egy minőségi aszú, ha tetszik, ha nem (le kell nyelni a keserű pirulát), ma, egy átlag magyar családnak még karácsony estére vagy más jeles ünnepre sem reális lehetőség. A késői szüret sokszor nagyon jól fogyasztható és egyben elérhető árú is, de a léthárveszt a világ nagyon sok borvidékén elérhető magas minőségben és sokszor nélkülözi a botrytis igazán egyedi karakterét és rangot adó jelenlétét. Nem szólva arról, hogy Tokajban inkább a piaci kihívások hozták létre a műfajt, semmint a történelmi öröksége.Egy félliteres palack kétezeröt körül már megvehető a legtöbb borszaküzletben, sajnos hipermarketekben néha többe kerül. A 100 gramm körüli cukrával és intenzív gyümölcsös ízvilágával egy féldeci is élményszámba megy belőle. Ez annyi, mint 250 forint per fő. Az pedig nem sok érte, akárhonnan is nézzük.