A szomszédban már régen letudták az egész sor bemutatását, ellenben én még mindig annak a nem mindennapi szombati napnak a terméséből szemezgetek. Nemhiába, az idei, kedvenc száraz tokaji boraink újbóli összekóstolásánál a borok maradéktalanul hozták az igen magasra beállított nívót. Remélem sok olyanban lesz meg részem/ünk, hogy hetekig kitartanak az emlékek és a lelkesedés. Pont emiatt nem is nehéz most írnom a címszereplőről. Botték Határija idén nekem minden egyes kóstolón kiemelkedett, például az éve eleji furmint februáron vagy a nem olyan régen tartott skanzen borünnepen. Szimplán a színéből nem néztem volna ki azt a fokú komplexitást, amivel szájban kényeztet. Az első szippantások után már nem kétséges, hogy intenzív, játékos és összetett versenyzővel van dolgunk. Illatában marcipán, gyümölcsös süti és fekete teás fanyarság, tiszta 5 órai uzsonnás kosár. Szájban a furmint tipikusnak nevezhető rideg savgerincét finoman körbeöleli a hibátlan aromatika, ez főleg fehérhúsú barack és a fajtánál szokásos körte formájában mutatkozik. Az alkohol picit fűt, de ezt nem negatívumként említeném, nagyon kerek az egész ezzel együtt. Van benne valami extra vibráció vagy nevezhetném játékosságnak, ami megkülönbözteti a sok más “nagyfurmint”-nak szánt társától. Egyszerre csábít a mélyanalizátor aktivizálására és a könnyed borozgatásra. Ha idén nincs a Villő, akkor habozás nélkül adnám neki a legjobb furmint titulust, így csak egy szerény ezüsttel és 8 ponttal (93) vígasztalódhat, na meg azzal a ténnyel, hogy a blog történetének húsz hónapja alatt még egyik száraz fehérbor sem ért el ilyen magasságokig, a már fent említett Villőn kívül.
 
Egy kis használati utasítása a végére: véletlenül se zárja senki a maradékot mosatlan gyógyszeres üvegbe, mert aztán csodálkozhat a kesernyés rétegeken.. :)

Két közkedvelt mítosz is kapcsolódik ehhez a borhoz, illetve a komplett egri borvidékhez, amiket pillanatok alatt zúz porrá ez a bor. Be is ugrott az ismert műsor , miközben ezt a bort kortyolgattam, ezért is kapta Lőrincz György a jól ismert feliratot a nyakába. Kezdjük a két városi legendával, ami a borhoz köthető:

Az egri vörösbor az zöldes, keskeny és karcos, ízében pedig a zöldesség, jellemzően a kovászos uborka és kapor uralkodik. A másik pedig, hogy Lőrincz György minden borát hordóba folytja.

Na már most, aki feltétel nélkül hisz a fenti hittételekben, azt bátran forszírozom egy próba kóstolásra, mert ezt a bort még a legelvakultabb egerfóbiás villányfan sem titulálná keskenynek, zöldesnek meg pláne. Ilyen intelligens hordóhasználat mellett a fásság felemlegetése már végképp arcátlan túlzássá válna. Ez a bor fűszeres, összetett, dinamikus savú, de véletlenül sem karcsú, mindemellett zamatos és tiszta. Ilyen egy igazán tüzes és modern egri bikavér az én szememben. Amire végképp nem számítottam, az az volt, hogy simán verte méretben is a pannoncsúcs díjas Takler Reservet. Nemcsak ízekben és lendületes savakban volt több, egyszerűen jobban kitöltötte a szájpadlást. A neve is jól passzol a karácsonyi hangulathoz, a karácsonyfa alatt vagy akár egy hóemberes abroszon is megérdemelt helye van. A Hangácsot nagyon sajnáltam, amikor nemrég majd’ megmásfélszereződőtt az ára, de most már nem sajnálom. Az Áldás az új Hangács (gyakorlatilag ‘A’ megfizethető minőségi bikavér). Pontügyileg pannon klasszis, azaz 7 pont (90) és nagyon jó vétel.

A Balassa Villővel nyitottam az idei toplistám biztos helyezettjeink (részben ismételt) bemutatását, most a furmint után jöjjön hűséges fegyverhordozója, a hárslevelű. Amennyire sokfajta stílust kedvelek a száraz furmintok világában, akár Tokajról, akár Somlóról, annyira keveset hársban. A nekem legjobban tetszők, eddig szinte kivétel nélkül Tarcal löszös dombjairól származnak. Kivételek persze, mint mindig, itt is akadnak, például a Hollóvár 2005-öse nyújtott feledhetetlen élményeket. Szil-völgy és Szilágyi Laci neve kezd teljesen összefonódni és ez így is van rendjén. Kevés borász-dűlő kombináció van, ahol egyszerre van jelen klasszis szinten a furmint és a hárs is, nekem így hirtelen csak a Váti és a Barakonyi ugrik be, de nyilván mások még hozzá tudnának tenni ezt-azt. A Szil-völgyben ráadásul folyamatosak a fejlesztések, amit rendszeresen követni lehet a borászat facebook oldalán, úgyhogy lehet bízni benne, hogy amit most látunk, az még nem a csúcs, csak az oda vezető ösvény. A címszereplővel már többször találkoztam, mindig nagyon tetszett, de most nagyon kemény sorban mutatta meg magát. Előtte a Villő és a Bott Határi, vele párhuzamosan pedig a másik nagy favorit, a Kikelet Lónyaija ugyanebből az évjáratból. Meglepetésemre, nemcsak, hogy jobban tetszett, mint a bejáratott nagy kedvencem, de itt jött át igazán az a tipikus szédítően friss, hűvös karakterű, erősen citrusos, mégis barátságos arca a hársnak, ami a tarcali löszös lankák ismérve. Ez a bor jobban hasonlít Tarcal másik legjobb pincészetének a váti és lónyai hársához, mint a Gizella Szent Tamásához, a dűlő karaktere átüti a borász keze nyomát. Illatában a már említett citrusosságon kívül, krétás-meszes ásványosság, zöldfűszerek és mentás frissesség jellemzi. Szájban, acélosan feszes, ízvilága grapefruit által vezérelt. Erős 7 pont (91) és nagyon várom a folytatást.

Az első részben a borok leírására helyeztem a hangsúlyt, ebben a részben inkább a következtetések levonásáé lesz a terep. Az estét Piemont egyik legkiemelkedőbb termelőjével, Roberto Voerzioval folytattuk: a Barbera Cerreto 2004-nél azonnal detektálható volt a korosabb, érettebb illat, de véletlenül sem a fáradsága miatt, hanem a sokrétű és nagyon kellemes zamatok okán. Szálkamentessége az első szippantással nyilvánvalóvá vált, a hordó csak egy végtelenül finom és szerethető tejszínességgel bolondítja meg a gyümölcsös, virágos aromákat. Szájban érezhetően egy mérettel nagyobb és szélesebb, mint az előzőek. Hosszú lecsengéssel az este talán legjobb bora számomra, és az egyetlen, amire már most simán ki lehet osztani egy 8-ast, mert ez bizony vastagon klasszis bor. Ezután következett a Nebbiolo St. Francesco 2001, melynek illatában egyértelműen fűszeres-húsos animális jegyek uralkodnak. Szájban a korty sokáig szépen tartja magát, friss savas jelenléttel, de a végére nagyon el kezd húzni a cser a szájban. Sajnos vagy inkább szerencsére az előző ital annyira levett a lábamról, hogy erre szinte semmi időm nem maradt, így nem éreztem akkora durranásnak, de így is rendkívüli tétel volt. A barolok ezek után már nagy élvezetet nem nyújtottak számomra, inkább csak a nagyság lehetőségét villantották fel néhány röpke pillanatra. A Vajra baroloi nekem jobban tetszettek mint a két Ascheri, illetve az Elio Altare 2008-asa eddig olyan iszonyatos potenciált sejtet, amit nagyon ritkán érzek ennyire biztosnak, de most nem tudnék két pohárral meginni belőle. Ha egyet választhatnék, amit most kellene kidugóznom, azt hiszem, hogy a Vajra Barolo Bricco delle Viole 2009 lenne az. Friss, de sokrétű, málnaillattal dominált buké. A tanin és a sav szebben beépül a szerkezetbe, mint az előzőeknél, de még egyértelműen ez is nagyon érdes. Utóíze sűrűbb, a gyümölcsök inkább likőrösebb, lekvárosabb formában villannak fel, ami mellé szépen felzárkóznak a dohányos és fűszeres zamatok is. Talán ez volt a legmagabiztosabb bor a sorban a Voerzio borok után, 7-8 pont között.

Vásárlási tanácsadás szigorúan saját ízlésem által vezérelve: barolot, aki csak ismerkedik vele, ne nagyon vegyen ismeretlenül, kivéve, ha van rá bőven kerete és ki tudja várni azt az 5-10 évet, mire kikel a pillangó a bábból. Az legalább biztosnak tűnik innen nézve, hogy kikel.. (Ez a borvidék már több évtizedes múlttal rendelkezik a boraik fejlődésének leírásával.) Lehet hazai borokkal is kisérletezgetni ilyen hosszú palackos érleléssel, de az igazából orosz rulett kategória. A piemonti borok gyűjtése egy takarékbetétre hajaz. Az elején be kell csengetni a nagy összegeket, de van rá garancia, hogy évek múlva kamatostul visszajöjjön minden. Aki a carpe diem jegyében itt és most akarja élvezni az életet, az ne vegyen barolot. Ennyi. Piemonti borokra egy hatalmas igen a válasz, a barolkokra csupán egy bizonytalan talán. Erről a csodálatos borvidékről ilyen kis merítéssel is lehet temérdek kiváló és karakteres bort találni, amit nem a borhűtő számára veszünk, hanem magunknak. Amit én jó szívvel ajánlanék bárkinek:

• Vajra Dolcetto D’Alba 2011 (4400 forint)
• Vajra Barbera D’Alba Superiore 2009 (6900 forint)
• Vajra Freisa KYÉ 2009 (6900 forint)
• Roberto Voerzio Barbera Cerreto 2004 (Árról nincs információm)

Nagyon hosszú ideje csorgattam a nyálam erre a borra, az idei furmint februáron magasan ez a bor tetszett a legjobban. Amikor hazaérvén realizáltam, hogy majdnem ötszámjegyű összeget kóstál ez a bor, egy kicsit elkeskenyedtem, de a lelkesedés kitartott és az év végi kedvenceink újrakóstolására sikerült belőle egy palackot kapni. Na, most az elején megmondom, bár tudom, hogy most, a gazdasági világválság legmélyebb bugyraiban ezzel sokaknál kiverem a biztosítékot, mégis bátran állítom, hogy ez a bor megéri a majd tízezer forintos vételárát. Bizonyos szint felett minden egyes kis lépcsőfokért keményen kell csengetni a kasszánál és ennek fényében azt kell, hogy mondjam, itt több, mint korrekt ár/érték aránnyal van dolgunk.

Illata szédítően mély és buja, méz és sárgabarack vezeti, gyakorlatilag egy tokaji aszú illata, édesség nélkül. Szájban, mint a folyékony selyem, a maradékcukor és a tizenötös alkohol se butítja el a komoly, de nem tolakodó savait. Az ízek nagyon sokáig kitartanak, csak hosszú percek múlva illan el a szájból a mámorító ízkavalkád. Nem volt még a poharamban ilyen komplex, hosszú és szinte tökéletes száraz bor, ami ráadásul ennyire szórakoztató és finom. Nálam ez az etalon vagy unikum vagy mittudoménmi, nem is akarom kategóriákba gyömöszölni, ez már nekem 9 pont vagy robertparkeresen (93-96).

Még van majdnem két hónap az évből, de nagyon csodálkoznék, ha valaki letaszítaná az idei toplistám csúcsáról ezt a bort. Mindenképpen ajánlott kategória. Annak a generációnak, akinek volt szerencsétlensége elkerülni (én is klubtag vagyok) a 2000-es Úrágyát, meg a 2003-as Szent-Tamást, annak valószínűleg ez lesz a nagy száraz tokaji bor etalonja. Nekem mindenképp.

Tar Ferenc a riesling.hu már nem is olyan újsütetű tulajdonosa nem kis missziót vállalt fel, amikor az oldal továbbvitele mellett egy testvéroldalt rendelt az első mellé, nevezetesen a finewines.hu-t (a hazánkban nem igazán hozzáférhető borvidékek megismertetése miatt). Piemont az egyik választott direkció, igaz ugyan, hogy a bortársaságnál kapható a Prunotto pincészet néhány darabja, de azokon kívül talán még csak a Tesco finest sorozatban láttam innen származó borokat itthon. A borvidéket négy termelő képviselte ezen a hiánypótló estén, a helyszín a Béterv lakásétterem volt, ami remek helyszínnek bizonyult, szuperjó borkorcsolyákkal támogatták a nem mindennapi borsort. Két figyelemreméltó, de még megfizethető kategóriába eső borászat az Ascheri és a Vajra mellett, Elio Altare és a borvidék egyik igazi nagyágyújának számító Roberto Voerzio alkotásaival ismerkedtünk meg. Piemonttal sokkal inkább elméleti síkon ismerkedtem eddig, a sok olvasás után egyértelműen készültem az acélos savakra és az óvatlan kóstolókat villámgyorsan a földbe döngölő, kolosszális mennyiségű és minőségű cserekre, de hát az elmélet az csak elmélet, a kőkemény valóságot nem lehet az olvasmányos élményekből megélni. A nebbioloról tudvalevő, hogy csersavakban nincs gazdagabb fajta nála, mégis főleg a sor végén érkező baroloknál, egészen egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miként lehet egyetlen pohár italba ennyi tannint belepréselni . Ehhez tényleg át kell egy kicsit értékelni az eddigi szempontokat és nyitott elmével és mindenre elszánt szájpadlással kell a startvonalhoz térdepelni. A borokat a következő sorrendben kaptuk.

Ascheri Dolcetto San Rocco 2012

Kellemes, gyümölcsös bevezető a piemontban öshonos fajták világába. A dolcetto elég kényes fajta, de meghálálja a gondoskodást, illatos, gyümölcsös, jó savú, lendületes bort ad, nekem, ha hazai párhuzamot kéne vonnom, akkor ezek alapján talán a kadarkát mondanám. Illatában erdei gyümölcsök, eper és csipetnyi gomba, Ráspi borokhoz hasonló bukéval. A csersav ugyan még nem olyan hangsúlyos, mint a következő tételekben, de a savak már itt is jelentősek, az alkohol érzet pedig kisebb a valóságosnál. 5 pont 

Vajra Dolcetto D’Alba 2011

Illatában szilva, kerti virágok és egy csepp konyakmeggy. Itt is a savgerincre épül a szerkezet, a tannin és az alkohol szépen besimul és igazán fineszes, életteli érzést kell a szájpadlásban. Több erő van benne, mint az előzőben, ízekben itt már feketebogyosók is érezhetőek. Igazi mézesmadzag a sor elején, az élvezeti érték már benne van, de nem kell hozzá ólommellényben közeledni.6 pont

Ascheri Nebbiolo Giacomo 2011

Az első nebbiolo a sorban, mégsem éreztem égbekiáltó különbségeket az előzőekhez képest. Erőteljes meggy illat, a csersavak kezdenek felzárkózni a savak mellé, étcsokis finom kesernyével búcsúzik. 6 pont 

Vajra Barbera D’Alba Superiore 2009

Habár az előző tétel már nem a könnyed dolcettoból készült, mégis inkább itt éreztem egy komolyabb határvonalat a gyümölcsösebb dolcettok és a markánsabb barberák és nebbiolok között. A barbera egyébiránt nemcsak, hogy Piemont második számú favoritja, hanem szerte Itáliában ezüstérmes a sangiovese után, legalábbis ami a termelés volumenét illeti. Amennyire észrevettem kostolótársaimon, meglehetősen megosztó tétel lett, többet is hangot adtak ellenérzésüknek az egyértelműen jelenlevő édesség érzettel szemben, nekem viszont pont ezért tetszett nagyon. Nagyon tiszta, cizellált illata teljesen szálkamentesnek bizonyult. Édeskés, ugyanakkor komplex ízvilággal bír, a pirosbogyós gyümölcsök mellett csipetnyi sós ásványosság teszi különlegessé. Utóíze, illatához hasonlóan nagyon friss, jóleső érzést hagy maga után. Nálam örömfaktoránál fogva benne volt az este három legjobb borában. Erős 7 pont

Elio Altare Larigi Barbera 2009

Az első szippantás után lelki szemeim előtt megjelenik a hordó, nem is kicsit. Vanília és feketebogyosók illatban és ízben is, tiszta cabernetes hangulat. A korty vége belefullad a fába. Erős 5 pont, bár többeknek egyöntetűen jobban tetszett, mint az előző.

Vajra Freisa KYÉ 2009
Érdekes, kissé bárdolatlan illattal nyit, ami szerencsére hamar kitisztul, átadja a helyét a finom fűszerekkel átszőtt gyümölcsösségnek. A freisa a nebbiolohoz igen közel álló szőlőfajta, hasonló karakterisztikával megáldva. Nekem az este legharmonikusabb bora. Példás egyensúly, tanin-sav-test háromszögben. Hét pont

Ascheri Montelupe Syrah 2006
Illatában rendelkezik syrah-os jegyekkel, de emellett abszolút nem lóg ki a sorból. A termőhely legalább olyan hangsúlyos, mint a fajta. Szájban moderáltabb tanin, a savak is közepesnek mondhatóak. Egyértelmű animalitás van benne, csippetnyi füstölt sonkával. Útóízében palackos érlelés aromái fedezhetők fel, friss dohány és bútorlakk színezi. Hat pont

Folytatás következik..

Hordóval vagy nélküle, ez a kérdés motoszkált leginkább a fejemben a két bor összekóstolása előtt. Egyértelmű választ persze nem vártam és nem is kaptam, de megint kapott egy megerősítést a véleményem, hogy bizonyos szőlőfajták egyáltalán nem profitálnak abból, ha a tartályokat hordókra cserélik.

Villa Tolnay Tavasz Zöldveltelini 2011

A színétől egészen a lecsengéséig a puritán tisztasága a legjellemzőbb attitűdje. Halvány, kristálytiszta, csillogó citrom színnel köszön be. Illata friss zöldalmás, citromos, abszolút puritán, a szó jó értelmében. Szájban a friss zöldessége dominál, van tartása a kortynak, friss, ugyanakkor olajos érzetű utóízzel. A Tolnay pince az osztrák iskola egyik legnagyszerűbb követője hazánkban, én ezt a stílust tisztelem és élvezettel fogyasztom, de megszeretni sajnos sosem sikerül. Iskolapéldája a hibátlan szerkezetű, ámde izgalommentes boroknak, aki ezt keresi egy borban, annak akár többet is érhet mint nekem, ez most egy erős 5 pontra (86) volt jó nálam.

Hernyák Zöldveltelini 2012

Érdekes, hogy Palack már egy jó fél évtizede azt írta, hogy nem igazán szorul bemutatásra a Hernyák pince, ehhez képest azóta jó, ha egy kezemen meg tudom számolni, hányszor olvastam róluk a magyar borblogok egyre apadó információtengerében. A 8 hektáros birtok az Öreghegyen fekszik a jóval ismertebb és nagyobb volumennel bíró Etyeki Kúria szomszédságában. Az etyeki borokról az az általános vélekedés, hogy a hűvös klíma és a meszes talaj miatt elsősorban savban tudnak kimagasló minőséget adni, de a jó évjáratokban és a kiváló szőlészeti munkával persze nem csak a savak jutnak szóhoz. Vakon savignon blanc és chardonnay házasításnak tippelném, annyira jelen van a két fajta fő ismérve, egyfelől a nedves-friss vágott fű, másfelől a vajas-krémes aromák. Szájban egy számmal nagyobb bor, mint az előző, testesebb, krémesebb, haraphatóbb, de ez nem biztos, hogy az előnyére válik. Mind orrban, mind szájban elég nehéz zamatokkal nyílik, idő kell neki, hogy kibontogassa a frissességét, mert azért az is van benne, még ha nem is nyilvánvaló ez az első kortyoknál. Durván ropogós savaira szükség van, hogy balanszírozza a hordó akácos, olajos magvas aromáit, ami néha annyira súlyos, hogy batonage alkalmazására tippelek, ami könnyen lehet, hogy tévedés. Egyértelműen összetettebb, mint badacsonyi társa, de nélkülözi annak szeplőtlen tisztaságát. Stabil 5 pont (85).

Pazar szortimenttel rukkolt elő 2007-ben Fekete Béla. A Furmint februáron a magyar élmezőnyben is alaposan kivágta a rezet, az olaszrizling pedig az egyik legszebb reprezentánsa a fajta sűrűbbik, ízesebb és számomra élvezhetőbb arcának. Ezek után nagyon vártam, hogy kedvenc szőlőfajtám tekintetében mit sikerült kihozni ebből a remek évből Somló egyik legkarakteresebb termelőjének. Vakon, ránézésre (micsoda képzavar..) fel lehet ismeri döbbenetesen mélyarany színéről, simán elvegyülne egy sokputtonyos aszú sorban. Illata fanyar, komplex és tömény, fekete tea és zöldfűszerek emelhetők ki belőle. Szájban is a kellemes fanyarság vezeti az érzékszerveinket, de sajnos a komoly szerkezete nincs annyira kitöltve aromatikailag, mint a nemrég szenzációs élményt szerző olaszrizling. 6 pont (89). Több napon át kóstoltam, csakúgy mint a sor többi tagját, de sajnos semmit nem javultak a szellőztetés alatt, viszont nem is fogott rajtuk az idő vasfoga sem. A somlai borok láthatóan jól bírják a darabon tartást.

Sokan, sokféleképpen próbáltak már egzakt meghatározást találni a kézműves borászatra, jómagam sohasem gondoltam arra, hogy próbát tegyek ezzel a gyakorlattal. A leglényegesebb megállapítás, hogy nekem semmiképpen sem egy minőségi kategória. Egészen biztos például, hogy temérdek Sauska bort találnék könnyű szerrel, ami maga mögé utasíthatna - pusztán érzékszervi élmények alapján - jónéhány, hasonló árú kézműves bort. Az élet azonban úgy hozta, hogy egy remek párossal találkoztam néhány napja, amivel pofonegyszerűvé válik bemutatnom, hogy mit is jelent számomra ez az egész kérdéskör.

A kézműves bor legyen bátor és formabontó, mert bár a kitaposott ösvényeken járva is lehet különleges karakterű, egyedi művet alkotni, de nem könnyű. Ez a borászati szemlélet vagy méginkább életfilozófia nekem hasonlít egy kicsit a  mesebeli parasztlány esetére, aki “ruhába is menjen, de meztelenül is legyen, hozzon is nekem ajándékot, meg nem is”. Hiszen az lenne a kívánatos cél, hogy egyszerre legyen tipikus képviselője a szőlőfajta a termőhely és az évjárat metszetének, ugyanakkor legyen benne valami megfoghatatlan és definiálhatatlan egyediség, ami megkülönbözteti mégis minden mástól. És ez a valami a  borász kézjegye, ami felismerhetővé, szerethetővé és talán a  legfontosabb jellemvonásképp, kiismerhetetlenné teszi a bort. Olyan ez, mint valami reprodukálhatatlan ujjlenyomat a palackon, hasonlót lehet találni, de ugyanolyat biztosan nem sikerül.

És akkor lássuk, mit jelent ez a gyakorlatban a két főszereplő, Németh Attila 2010-es Veresföld chardonnay-ja és Nyakasék 2012-es chardonnay-ja tekintetében. Az egyik hibátlan, jó ízű, piszkosul csúszik és még fajtajelleges is, a másikat túlfűti az alkohol, a simaságába botritys karistol, a maradékcukor pedig a friss savérzetéből vesz el egy csipetnyit. Mégis, egy pillanatra sem gondolkoznék el, hogy melyiket választanám legközelebb.

Németh Attila ismét olyan bort készített, ami tökéletlenül is tökéletes, reprodukálhatalan és ezért teljesen egyedi. Nincs még egy ilyen keresztmetszete a fajtának, a termőhelynek, az évjáratnak és legfőképpen az emberi alkotó szellemnek. Már a látványa is ütős, amolyan “Fekete Béla bácsis” tónusú, mélyarany csoda, illata mély és tartalmas, mézes, ananászos, egy csipetnyi narancshéjjal meghintve. Texturája finoman krémes, utóíze hosszú és kitart benne a korty aroma-dússága és lendülete. Utána azonban az alkoholos érzet dominál, de ez sem zavaró igazán. Gyakorlatilag pontozhatatlan, attól függ, hogy értéknek vagy hibának észleli a fogyasztó a fősodorhoz képest szokatlan részleteit. 5 és 7 pont között bármi lehet így, nekem egyértelműen klasszis bor, így 7 pontnál állapodtam meg. Óva intenék mindenkit tőle, aki óckodik a botritys jelenlététől száraz borban, vagy esetleg elijeszti, ha az alkohol kicsit túlfűtött állapotba hozza.

Szegény Nyakas bor ebben a kontextusban úgy tűnhet, mintha elégedetlenséget hagyott volna maga után, pedig nagyon nem így van. Nemrégen 1000 forintos akciós árban lehetett venni és ezért a pénzért kifejezetten bestbuy kategóriába sorolnám. Tiszta, zamatos, frissítő, hibamentes, ám mégis felcserélhető és könnyen feledhető. Teszem azt egy Konyári mellett nem biztos, hogy fel tudnék hozni legalább egy hangsúlyos különbséget vagy jelentősebb árnyalatbeli eltérést. Bár az az igazság, hogy ebben a kategóriában, ezt éppen úgy feljegyezhetjük az erények közé is. Nekem ez a bor most 5 pont volt.

Ha nem csal az emlékezetem, Takács Lajos azt mondta erről a boráról, hogy ez eddig a legsikerültebb portékája. Ha tényleg ez a legjobb bor a Hollóvár szortimentben, akkor vagy én vagyok nagyon faszájú, vagy csak épp ez a palack nem volt csúcsformában ezúttal. Furcsa illat. Ez volt a leghangsúlyosabb feljegyzésem a borról. Nem is lehet egy könnyen beazonosítani, van benne valami nyers, éles krumpliszag (keményítő?), tejkaramell és a háttérben némi déligyümölcs. Szájban lágy érzetű, szinte elomlik a korty, teljesen kitelíti a szájpadlást az aromáival. Azt tippelném, hogy botrytiszes vagy erősen töppedt szemek termése is bekerült a poharamba, de könnyen lehet, hogy tévedek. Komoly, koncentrált és érdekes bor, de nem vonzott a lehetőség, hogy egy pohárnál többet vegyek magamhoz. Tudom, hogy nem lehet párhuzamot vonni, más évjárat és más stílus, de sajnos nem sok köze van a klasszis 2005-ös évjárathoz. Benne van az mézes, trópusi gyümölcsös vonal, mint a 2005-ben, de semmi esetre sincs benne az a megfoghatatlan vibrálás, amit hosszú idő után is simán fel tudok idézni. Szívesen megnézném egymás mellett a kettőt, van egy olyan érzésem, hogy az élemedettebb társa még mindig virgoncabb érzetet keltő savakkal bír, mint most emez. 6 pont (87)

Augusztusban újra eljutottunk Hegyaljára. Szűk három napba is rengeteg minden belefér, három különböző település éttermében és két pincéjében is jártunk. Idő és energia hiányában, borokról készült jegyzetek még annyira sem készültek a helyszínen, mint tavaly, még szerencse, hogy voltak olyan erősek a benyomások, hogy simán papírra tudom vetni őket emlékezetből, néhány hét távlatából is. Lassan kezdek leszokni róla, hogy egy pincénél tollal-papírral bohóckodjak (az élményből sokat elvesz), ami igazán számít, az úgyis megragad az emlékezetben.

Jó egy éve olvastam Unger Tomi bejegyzését a soproni gasztronómia tetszhalott állapotáról, és azt már most leszögezhetem, hogy - legalábbis borvidéki szinten - Tokaj messze jobban teljesít, egyre több település büszkélkedhet élvezhető és értékelhető étteremmel. Nem általános a jó vagy a kiváló minőség, keresni kell, de ha tényleg keres az ember, legalább van miből szemezgetni.

Tállya - Oroszlános vendéglő és borhotel

Az Oroszlánosnak igazán egyedi hangulata van. A kapun belépve olyan érzés kerített hatalmába, hogy visszaléptem az időben egy-két századévet, bár a perfekt időutazás érzetét nem segíti elő a makulátlanul felújított belső udvar. Kellemesen hűvős kerthelységében gyors és segítőkész személyzet támogatja a kulináris élvezetekben való elmélyülést. Az étlap zöme modern köntösben tálalt, hagyományos magyar ételekből áll. Az árszínvonal és a minőség a Sárga borház szintjén mozog. Két remek főétel, hozzá remek házi bodzaszörp kijön 6000 körül, ami a minőséget és a környezetet tekintve több, mint korrektnek bizonyult.

Tarcal - Andrássy hotel

Az Andrássy hotel óriási szolgálatot tesz a borvidéknek azzal, hogy bevonz olyan turistákat is, akik még egy bortúra keretében is igénylik a maximális kényelmet. Meseszép medencében és barlangfürdőben lehet lazulni, a személyzet mindig nagyon lelkes és segítőkész, az egész hotel nyugalmas és kellemes atmoszférával bír. Üdvözlő itallal is szolgálnak, ami szerencsére nem csak a nagy pincék tételei közül kerülnek ki, tavaly a Bott Habozójára esett a választás, aminél jobbat nem is tudnék elképzelni két órás vezetés után, kánikulában. Az egyetlen gyengébb pont épp a konyha. Nincs gond vele, vannak kellemes ételek rajta, de szerintem az ár/érték arány nem olyan klassz, mint a régió többi ismert étterménél. A borlapjuk nagyon összeszedett és szerencsére nem csak a borvidékről, hanem az egész hazai borászatról szép metszetet ízlelhetünk.

Mezőzombor - Sárga borház vendéglő

Nem is csupán egy étterem, szinte már fogalom az évről-évre Tokajba zarándokló borturisták számára. A borrégió igazi kapuja, földrajzi értelemben is, de akár szimbolikusan is. Hangulata engem emlékeztet a hűvösvölgyi Náncsi néni ősfás kerthelyiségére, és ezt tessék dicséretnek venni. Legalább olyan jó, mint egy évvel ezelőtt volt. Semmi fine dining, csak a jól megszokott házi koszt, becsületes minőségben és árfekvésben. A képen látható kétszemélyes tál egy kisebb családnak is elég, de ha mégis maradna belőle, kérés nélkül elcsomagolják az útra.

Tokaj Nobilis

A Barakonyi dűlő friss terméseiből nem sok mindent tudtam leszűrni, éppen csak palackba kerültek, aromatikailag még értelmezhetetlen tartományban mozogtak. A 2012-es birtokbor is még épp csak kirúgta magát. Ott nagyon tetszett, itthon viszont nem pihentettem a palackokat és egyből ráugrottam, vesztemre. Az ott érzett és később a skanzenben is tapasztalt tiszta gyümölcsös könnyedség helyett a furmint sötét és rideg arcával találkoztam. A türelem szép erény, de jómagam most nem jeleskedtem benne, legközelebb okosabb leszek. 2010-ben egy új, édes házasítás is készült, kövérszőlő és sárgamuskotály nászából, valószínűleg a ramaty évjárat kármentőjeként indult, de sokkal több lett, amire az évjárat és a nem túl magasra tartott szőlőfajták alapján előzetesen gondolnánk. Szerintem tökéletes kiegészítője egymásnak a sokszor túl harsány muskotály és a sokszor lenézett, kicsit lapos és egyszerű, de nagyon szerethető kövérszőlő. A 2010-es savak elég lendületet adnak ennek a párosnak, igazi örömborrá avanzsálva őket. A 2008-as 5 puttonyos aszú csupán néhány századponttal csúszott le a 2013-as Pannon Bormusta Champion díjáról, de nálam akár még az év legjobb bora is lehet. Komoly beltartalom mindenfajta nehézség nélkül, bársonyos felszínnel, rengeteg íz és illatréteggel. Ha itthon is megkóstolom, akkor akár a 9 pont sem kizárt, de ez csak karácsonykor derül ki.

Kikelet

A 2012-es kikelet száraz-sor már kicsit előrébb tart, mint a Nobilisé, korai még nyilatkozni, de szerintem izgalmasabbak lesznek, mint a 11-esek. Nekem a saját favorit 2009-es évjáratra hasonlítanak tengernyi déligyümölccsel és párját ritkító gazdagsággal. A Váti a kedvencem, de a Lónyai és a Kassai is okozhatnak még pozitív meglepetést. A Bott Judit, Bárdos Sarolta és Berecz Stephanie által közösen készített 2011-es “3 Grácia” már a megjelenésével levett a lábamról. Ilyen csomagolásban még a palackozott csapvizet is megvenném, de szerencsére a belbecs érdemes arra, amit a remek dizájn sejtet. A Váti, Barakonyi és határi dűlők hárslevelűjéből szüretelt itóka magnum palackban háromezerért remek vételnek tűnik.
A késői szüretből kifutott a 2008-as, a következő évjárat hasonlóan filigrán (70 gramm körüli cukorral) és gyümölcsösen zamatos, mint az elődje volt. Szerintem pár palack ebből is el fog fogyni itthon. Az édesboroknál számomra a nagy durranást ezúttal nem egy szamorodni vagy aszú szállította, hanem a már-már a feledés homályából főnixmadárként visszatérő Máslás 2004-es évjárata. Vagy másféltucat kostólt bor után is ostorcsapásszerűen csattant az ízlelőbimbóimon a temérdek zamat. Gyümölcskosár, sárgabarack lekvár és egy nagyon finom, egyedi, zöldteás fanyarság. Ahhoz képest, hogy elég szorosan figyelemmel kísérem a pince életét, valahogy eddig nem akadt fel a szűrőmön ez a bor. Stephanie azt mondta, hogy évekig bujtatta őket, mert nem volt elégedett vele. Utánanéztem a neten és nem sok helyen találtam utalást erre a borra, egyetlen kivételt épp az egyik kedves olvasóm szolgáltatta, aki a tavalyi év legjobb borai közé lajstromolta be. Igen figyelemre méltó bor, egyből a hatása alá kerültem, remélem a pince varázs elmúltával itthon is fog ekkorát szólni és akkor az idei listámon nekem is előkelő helyen fog szerepelni.

Jövőre velük ugyanitt.

Kreinbacherék az utóbbi időben kitörni látszanak a sokáig rájuk aggatott “Somló nagy ígérete” szerepkörből. Az már az első időkben is világosan kitűnt, hogy nagyon komoly szándék van a tulajdonosok részéről, hogy nagyobb palackszámban is létrehozzanak olyan klasszikusokat, mint a hegy arculatát meghatározó és néha újradefiniáló kisbirtokok. Sokan évekig hiányolták az igazi nagy dobásokat a pincészettől, az én kapcsolatom viszont már révbe ért a pincével, nemcsak fehérben, de vörösben is megcsapott a pannon klasszis szele. Valószínűleg az egyre stabilabb minőség kihangsúlyozása miatt újradefiniálták a teljes kínálatot, a St llona brand-et lassan elfújja az új idők szele, helyette jön a mezítlábas Nagy-Somlói sorozat és a magasabb minőségre predesztinált selection válogatás.

Kreinbacherék nagyon fontosak a borvidék számára, Tokajban legalább féltucat minőségi nagytermelő van (Oremus, Királyudvar, Disznókő, Hétszőlő, Degenfeld, Royal Tokaj) akik a kis-közepes családi pincészetek mellett tolják a szekeret. Ezek külföldön eleve nagyobb reménnyel léphetnek porondra a nagyobb évi palack mennyiségükkel. Somlón, gondolom, a jóval kisebb méret miatt is, maximum kettő ilyen van. De valamiért én, személy szerint Kreinbacherékben nagyobb potenciált és professzionalizmust érzek, mint a Tornai pincészetben.

Jelen borunk is a selection sorozatból való, szépen csillogó, fiatalos citrom színnel ékesíti a boroskelyhet. A kóstolt hárslevelűek között talán ez volt a legfajtajellegesebb, de mindenképpen a legfineszesebb. Igaz, ez a bor sem a vibráló savszerkezetével fog lenyomatot hagyni az emlékezetemben, de abszolút szép keretbe foglalja a többi alkotóelemet. Illata klasszikus hárs, benne virágok, őszibarack és szegfűszeg. Szájban is szépen folytatódik az orrban tapasztalt intenzitás és az aromák sora. Korai Kreinbacher borok már sokszor voltak - joggal - túlfásítással vádolva, ennek itt szerencsére nyoma sem volt. Ha valakit zavar a nagy Somlói koncentrátumok világa, akkor nyugodtan próbát tehet ezzel a borral. 6 pont (88)

Adott a nyár valószínűleg utolsó tökéletes időjárással megáldott hétvégéje, egy helyszín, amit még fesztiválmentes napon is érdemes megnézni, és rengeteg zenei és gyerekprogram mellett két tucat olyan borászat, akik közül biztosan bárki talál kedvencet. A hely mégis szinte pangott az ürességtől. Az igaz ugyan, hogy egy kis hiba becsúszott, ugyanis ezzel teljesen egyazon időben zajlott az etyeki piknik, ami gyakorlatilag ugyanazzal az érdeklődő körrel számolhat, mint a skanzen borünnepe. Családdal, kisgyerekkel szinte csak ez a két nagyobb szabású rendezvény van Budapest környékén és sikerült még ezt a kettőt is egymásra szervezni. Ennek ellenére mégis elszomorító, hogy ilyen kevesen mozdulnak ki egy ilyen rendezvényre. Abszurd módon a falu múzeum az egyik legmodernebb boros rendezvény helyszín: korszerű beléptetés, tiptop mosdók, már csak egy babakocsibarát járda kellene és nem lenne egy szavam se. A két tucat termelő első hallásra nem sok egy ilyen rendezvényre, de nagyon magas itt az átlagszínvonal, főleg a kézműves szekcióból. Ezek mellett kint volt még például a Sauska és Dúzsi Tamás pincészete is.

Jegyzetek nélkül, emlékezetből ez a néhány bor ragadt meg a fejemben:

A Tokaj Nobilisnél az új, 2012-es Birtokbor hozta a szokásos szintet, remek alapozó a komolyabb tokaji szárazak irányába, a 2000 körüli kategóriában nagy riválisa házon belül a félszáraz Sárgamuskotály, ami évek óta egészen parádés ár-érték arányt hoz, az idei is simán 6 pontos lett. Ha jól tudom, a profi boxban kiosztanak valamiféle örökös bajnoki címet, nálam ez a muskotály az örökös “bestbuy bor” plecsnire bizton számíthatna. Évek óta iszom, talán ebből a borból fogy nálam a legtöbb palackkal, de még nem sikerült beleunnom. A 2012 Susogó annyira friss, hogy az alig egy hónapja a pincénél tett látogatásomkor még nem kóstoltam (beszámoló hamarosan), de már most nagy formában van, így a második év után nem panaszkodhatunk, hogy elkaszálták a csirke-mál furmintot és helyette lett a susogó, a maradék meg ment a birtokborba (a susogó a csirke-mál dűlő egy része). Ha így folytatódik, lehet, hogy megkérdőjeleződik a Barakonyi dűlő elsősége a pincénél. A Kikeletnél semmi újba nem futottam bele, az egyetlen meglepetés számomra, hogy a 2011-es Birtokbor tényleg nagyon szépen kikerekedett, igazi klasszis lett belőle. A Bott Pincénél, a száraz szekcióban már megint a 2011-es Határi Furmint tetszett a legjobban, hoztam is belőle, hamarosan alaposabban is kivesézem, illetve a 6 puttonyos aszújuk okozott még kisebb fajta katarzist lezárásként, azt hiszem, 2008-as volt.

Tényleg méltó felvezetése volt ez a a budai borfesztiválnak, nincsenek délelőttre matt részegséget elérő fesztiválozók, van helyette elég hely pihenni, lehet beszélgetni vagy elmélyültebben kóstolni is. Jó szívvel ajánlom, hogy jövőre sokkal több látogatója legyen ennek a remek hangulatú borünnepnek.

A Györgykovács borok két nagy elismert fegyverténye az évjáratokon átívelő egyenletes jó minőség és a hosszú érlelhetőség. Mivel igen zsenge korában nyitottunk rá, ezért a második tételt, ezúttal, sem megkérdőjelezni, sem megerősíteni nem fogom, de sajnos az elsőre, érzésem szerint kicsit rácáfolt ez a palack. A Györgykovács-Somló-Hárslevelű-2010 kvartettből egyértelműen az utolsó lett az uralkodó tényező. Ezzel a palackkal párhuzamosan nyitott három másik hárslevelű (Fekete 2007, Kreinbacher Nagy-Somlói Hárslevelű Selection 2011 és Hollóvár 2009) és a már megérdemelt dicséreteket bezsebelő SAP Juhfark is sokkal több mélységet és ízgazdagságot mutatott. Tudom, nem ildomos ilyen évjáratbeli különbségek mellett hasonlítgatni, de ez elsősorban fogyasztói blog, márpedig ezek a termelők jelenleg ezeket a boraikat helyezik a polcokra, tehát innen nézve ennek a csoportosításnak mégis létezik egy logikus vezérlőelve.

Már a színén is látszik, hogy nem egy drabális úthengerrel lesz dolgunk. Illatában a citrusok mellett klasszikus somlai sósság játszik szerepet. Szájban szinte ugyanazt kapjuk, amit az illat ígért, erős savakkal megtámogatva. Aromakészlete kissé szerény és akkor még árnyaltan fogalmaztam, erényként pedig a tisztaságot és az eleganciát jegyeztem fel. Lecsengésében olajos-szotyis ízek bukkannak fel. Másnap étel mellé kóstoltam, ott már sokkal élvezetesebb volt, a tanulság, hogy nincs túl savas bor, csak nem elég zsíros étel. 5 pont (85)

.

Milyen humorérzéke van Szecskő Tamásnak? Ez volt az első gondolatom a címkét megpillantva.. De Luxe? Arany cirkalmas betűkkel? Egy félédes irsai palackon? Ja persze, jó hogy nem grand gru classe besorolású dűlőkön kezdenek el mindjárt irsaival nyomulni. Szóval innen indult a dolog, a vége meg az lett, hogy nem derült ki semmi ebből a deluxe feliratból, ahhoz túl jól sikerült a végeredmény, hogy viccnek gondoljam. Ez a bor messze nem tökéletes vagy eszményi, tudom én nagyon jól, viszont igazán jó örömszerző. Nem tudom, hogy tudatos döntés volt-e a félédes kategória, Magyarföldön ez egy eléggé elhasznált, lesilányított fogalom, de én százszor inkább iszom egy félédes moderált alkoholú irsait, mintsem egy csontszáraz alkoholosabbat és unalmasabbat. Ja és egy rövid mondat a borról, mielőtt elfelejteném: virágos-gyümölcsös illat és íz, inkább muskotályosan parfümös, mint irsaisan könnyed, ennyi cukorhoz pont jó savak, van tartása, mégis csúszik és finom. 5 pont (84). Maradhat az a deluxe felirat, megilleti, persze ettől még legalább két ligával lejjebb játszik, mint Szecskő Tamás egyik legszebb félédes bora, a Julianna. Mikor már megírtam ezt a bejegyzést, láttam, hogy több helyen is negatív meglepetést okozott ez a bor, tippem nincs rá, miért. Vagy nagyon kommersz az ízlésem, vagy ez a bor nagyon rosszul viseli, ha berakják egy sorba és összevissza méricskélik.