Talán a vörös-, és fehérboros posztok arányaiból lassan már kiderült, hogy elsősorban fehérborfogyasztó vagyok, kurtább is lett a második rész. Ennek ellenére igyekszem minél többféle stílussal megismerkedni, az idei lista is vegyes képet mutat, van benne dél-pannon, bordói stílusú nehézbombázó illetve egészen könnyed-légies tételek is. Külön örülök annak, hogy a temetett 2010-es esztendőből két bor is ide küzdötte magát.
Heimann Barbár 2009 Nem egy hétköznapi házasítás (merlot, cabernet franc, tannat és kékfrankos), de talán ez a bor testesíti meg nekem a “nagy” szekszárdi bort.
Légli Géza Válogatás Pinot Noir 2009 Tavalyi művalkesz szavazáson az év vörösborának jelöltem, azóta kicsit megkopott a fénye, de még mindig élmény volt. Ez ne zavarjon senkit, már rég a 2011-es van a polcokon és csak jókat hallottam róla. Losonci Cabernet Savignon 2010 Nagyon puritán és egyedi stílusú formája a nem éppen erről elhíresült szőlőfajtának. Kicsit nagyobb mélységgel nagyon nagy magasságokba emelkedhet a következő évjáratokban. Ráspi Kopár 2010 A fertőrákosi mestertől ittam finomabbat és komolyabbat is, de 1700 körül nincs párja ennek a vörösének. Sauska Cuvee 7 Siklós 2008 Az idei év legjobb vörösboros illatát hozta, szájban komplex és ellegáns. Intelligens villányi nagyágyú. St Andrea Hangács Bikavér 2008 Számomra az ideális egri bikavért testesíti meg, az ára sajnos igencsak megugrott az újabb évjárat megjelenésével. Weninger Syrah 2009 Idén azt hiszem, öt szerettem a legjobban a vörösboros szekcióban. Rengeteg kiváló syrah-val találkoztam az idén, de nem volt kétséges, hogy ki kerüljön az év végi visszatekintés részbe.
Kíváncsi vagyok, kinek mi volt a kedvence az idén, ismét várom a hozzászólásokat.
Év vége felé ildomos számba venni a lassan véget érő esztendő tanulságait, a bloggal kapcsolatban pedig összegyűjteni a legnagyobb örömöket, élményeket. Három részben gyűjtöm össze az idei hazai kedvenceimet, először a száraz fehéreket veszem végig (beleértve a fészáraz/félédes kategóriát), utána jönnek a vörösök és a végén az édes borok. Fontos részlet, hogy erősen súlyozva volt a bor élményfaktora azzal, hogy hányszor és hogyan kóstoltam. Hiába volt valami nagy kedvenc, ha nem voltak olyan körülmények a kóstoláshoz vagy nemállt rendelkezésre kellő mennyiség, akkor inkább kihagytam. Az is fontos, hogy nem csak a kóstolási jegyzeteim legmagasabb pontszámait felvonultató tételek kerültek ide, hanem a legjobb borélményei az idei évnek. ABC sorrendet alkalmaztam a listánál.
Akár évzáró eseményként is lehet tekinteni a szerdai rendezvényt, az ünnepek közeledtével már nem hiszem, hogy nagyobb mozgolódás lenne a kóstoló rendezvények körül. A Bortársaság kitett magáért és a két rendezvényén néhány kivételtől eltekintve elhozta az összes nagy tokaji közönségkedvencet. Elképesztő és örömteli, mekkora érdeklődés van manapság a tokaji száraz borok után, teltházas volt a rendezvény és fél füllel hallottam hogy telefonon még jópár érdeklődött is le kellett mondani, mert egyszerűen már nem fértek volna be. Igazából egyetlen tanulsággal szolgált nekem a kóstoló: hegyalján az élvonalbeli borászok 2011-ben egészen remek kínálatot raktak nekünk össze, sem a kínálat alján, se a tetején nem lehet találni olyat, ami ne lenne rendkívüli. Aminek én a legjobban örülök, hogy a 2-3000 körüli kategória is tele van érdekes és nagyon jól fogyasztható borokkal.
Annak ellenére, hogy a chardonnay az egyik legpopulárisabb fehérszőlő fajta a világon, a borvilág közvélekedésének egyik alappillére, hogy ebben az ügyben Burgundia a vitathatatlan csúcs, máshol nemhogy a közelébe nem érnek minőségileg, de műfajilag is annyira más dimenziókban mozognak a többiek, főleg az újvilági változatok, hogy nincs is igazán mit méricskélni meg hasonlítgatni közöttük. Sokáig Kalifornia tűnt az elsőszámú kihívónak, de ott aztán olyan sajátságos stílust penderítettek a fajta köré, hogy szinte már külön műfaj lett a fajtán belül, ami sokaknál kedvencé vált, de ugyanakkor mások nem tudják elfogadni a folyékony tölgy eme reprezentációját. Vaynerchuk klasszikus “oakmonster” müsorszámát rendszeresen megejtette a kaliforniai chardonnay kóstolók alkalmával. Lassan evidencia a borvilágban, hogy Új-Zélanddal véresen komolyan kell számolni, de nem csak és nem kizárólag a lassan elcsépelt Sauvignon Blanc kapcsán, akivel Új-Zélandiak sajátságos szimbiózist alakítottak ki. Pinot noir, merlot és syrah mellett vagy talán felett a chardonnay az, ami nagyot szólt az utóbbi években, hogy hol éri el a csúcsot, az meg éppenséggel nem is látszik innen nézve. Mivel fehér csúcsburgundikkal nem fogok találkozni sűrűn az anyagi lehetőségeim és hajlandóságom miatt, ezért kihagyhatatlan ziccernek találom ebben a műfajban a még éppen elérhető árakkal operáló pincészetet.
1937-ben migrált az alapitó Brajkovich család első generációja Horvátországból a világ túlsó felére. Michael Brajkovich a második generációt képviseli a családi vállalkozásban, ő az első Master of Wine a hazájában és ő az, akinek révén világhírt szerzett a pincészet. Burgundia számukra az etalon, ám a klimatikus viszonyok határozottan eltérnek a példaképtől. Itt erősen hat az óceán hőmérséklet moderáló hatása. Az egyik oldalon a Tasman-tenger, a másikon a Csendes-óceán teszi hűvösebbé az érési időszak átlaghőmérsékletét. Ennek ellenére a Burgundiában használatos módszerek és technológiák teljesen jól műkődnek itt is: kézi szüret, nem használnak bogyózúzó gépet, ehelyett nagyon kíméletes, légszákos rendszerű gépeket használnak, az ebből kapott lé olyan tiszta formában jön ki, hogy az egyből készen áll az erjesztésre. Az erjesztés válogatott burgundiai hordókban történik, fajélesztők alkalmazása nélkül. Egy darabig héjon tartják és időnként megkeverik a seprőt alatta (battonage). 
Washington állam az Egyesült Államok második legjelentősebb borvidéke, ennek ellenére nem dicsekedhet akkora reputációval, mint a nyugati part világhírű borvidékei Kalifornia és Oregon. Ebben az államban hagyományosan különvált a szőlőtermelés és a borkészítés, napjainkra azonban, többek között a Ste Michelle révén, a borászatok a szőlő szükségletük nagy részét maguk termelik meg, a felvásárolt szőlő szerepe visszaszorulóban van. Elég markánsan megjelenik a területek klasszifikációja ebben az államban, kilenc régió érdemelte ki a tájvédelmi besorolást az illetékes hivataltól, a címszereplő bor ebből az egyikben, nevezetesen a Columbia Valley apellációban termett. Washington állam keleti felében a Columbia völgy sajátságos éghajlati viszonyokkal rendelkezik. Félsivatagos klíma és erős szélsőségek jellemzik, a nappali extrém magas napsütéses órák száma mellett erős kontrasztot állít a téli hónapok fagyos hidege és a drasztikus éjjeli lehűlések, ami segít elérni a megfelelő érettségű savakat. Földrajzi szélességét tekintve Bordeaux és Burgundia között terül el, a klíma nagyon kedvez a szőlőtermesztésnek, a száraz nyaraknak köszönhetően nem gyakoriak a beteg tőkék, növényvédelemmel gyakorlatilag nem kell bíbelődni, az érem másik oldala, hogy sok helyen nem lehet öntözés nélkül ezt kibírni. Igaz ezt ott inkább erényként könyvelik el és úgy adják el a sajtóban, hogy ez mennyire remek dolog, hogy a borász döntheti el, hogy a tőke mikor és mennyi folyadékot kapjon. Szeretem ezt a hamisítatlan amerikai optimizmust, amikor nem azt mondják, hogy nem áll fel, hanem hogy milyen szépen lóg.
Ez tipikusan egy olyan bor amikor úgy érzem, hogy megéri kutakodni más tájak borai után, mert nekem ilyenkor az a fő célom, hogy valami teljesen újszerű élményt kapjak. Ez most sikerült, már az első szippantásra tudtam, hogy ez most valami más lesz. Olyan illatot képzeljünk el, mintha egy mozis vödör pattogatott kukoricába bedugnánk a fejünket és egy jó nagyot szippantanánk, de nem valami ragacsos-hordós katymasz, hanem friss és étvágygerjesztő illat. Kortyolgatva teljesen gömbölyű, krémes érzetű, csak úgy hömpölyög a szájpadlásban. Könnyen elképzelhetőnek tartom, ha rendszeresen ehhez hasonló borokkal találkoznék, akkor iszonyatosan unalmasnak és egysíkúnak találnám, de szerencséjére az összes többi chardonnay ebben a sorban teljesen más arcát mutatta a fajtának, így ez most nekem szórakoztató és különleges volt. 6 pontot eléri(87)
Az idei évben a Bortársaság olyan termelők kis tételeit emelte be a kínálatába, hogy ha nem tudnám, hogy nem így van, akár azt gondolhatnám, hogy én magam végeztem a válogatást. Gizella, Kikelet,Losonci,Ráspi és Szecskő Tamás kis palack számú borai, eddig is hozzáférhetőek voltak a három széles kitekintéssel válogató kereskedőnél (Radovin, Pincearon, TerroirClub), de szerintem sok olyan reménybeli vásárló is betér a BT üzleteibe, aki a fent említett boltokat még névből sem ismeri. Szintén örvendetes tény, hogy az októberi hírlevélben külön interjú keretében foglalkoznak a mátrai tőkéstársak két tagjának történetével és boraival, amelyek között az egyik a mi mai címszereplőnk.
Érdekes termelő Ausztráliából, attól függ honnan nézzük, lehet akár olcsóboros tömegtermelőnek tekinteni, de a paletta másik végét górcső alá helyezve igazi nagyágyukkal is találkozhatunk, bár azok inkább a vörös térfélen helyezkednek el. Csúcsboruk a Stonewell Shiraz jobb évjáratokban a legkomolyabb szintű ausztrál Shirazok között foglal helyet. Alap chardonnayból több variációból is lehet választani, mindegyik csavarzáras, fiatalos címkével felvértezett és egész korrekt árcédulával vannak ellátva. Én a hiányos ismereteim miatt, ezúttal a nemzetközi borsajtó értékelése alapján választottam, kíváncsi voltam hogy mit nyújtanak a stabil 6 pontra (87) tartott tételek a hazaik mellett. Írásom tárgya egy házasítás a Barossa völgy és az Éden völgy terméséből. Egyötöde a termésnek francia tölgyben piheni ki a szüret fáradalmait, a többi hűtött acéltartályban várja ki a sorát a házasításig.
Néhány éve még a világ egyik legdivatosabb fajtája volt, de az utóbbi időben kicsit megkopott a népszerűsége, ennek ellenére világszerte szinte az összes fontosabb bortermelő országban termelik. Nekem pont ez az egyik legvonzóbb tulajdonsága, érdekes látni hogy egy fajta a különböző területek adottságainak és a borászati munkálatoknak köszönhetően mennyi arcát tudja mutatni. Így egyszerre izgalmas és unalmas, populáris és vérkomoly, vajas krémes vagy gyümölcsbomba vagy akár folyékony tölgyízű. Nekem a kezdeti időkben a kedvenc fajtám volt, egész jó áron el lehet érni a stabil élvezetes ivóbor kategóriát. Az ízek amiket kiéreztem belőle sokkal élvezetesebb és könnyebben értelmezhetőek voltak, mint a rajnai petrolossága, a sauvignon blanc zöldes-füves ízei vagy az olaszrizling néha fárasztóvá váló mandulás kesernyéssége. Ami akkor tetszett aztán unalomba fordult, nem hozott sok izgalmat számomra egy ideig, aztán jött és megmaradt a Tokaj mániám furmintal és főleg hárslevelűvel. Néhány izgalmasabb találkozás után, most tudatosan fordultam vissza az egykori nagy kedvencemhez, összeválogattam egy relatív széles merítéssel néhány palackot, majd lesz a végén valami konklúzió is, vagy nem.
Lehet, valakinek már unalmas a téma, a magyar blogtérben is értekeztek erről a témáról már nem egyszer, de minden rendszeres borfogyasztó előbb-utóbb belebotlik a dugó kérdésbe. Engem mostanában kezdett el igazán foglalkoztatni, bár nem kell semmi eget rengető negatív élményre gondolni - nem kellett a múlt héten egy palack Chateau Margauxot a lefolyóba öntenem -, ennek ellenére a kis bosszúság is bosszúság és ha egyfolytában a mindennapjaink részévé vállnak, akkor többé már nem is olyan kicsik. Az igazi árnyoldala a dugó problémáknak szerintem a bizonytalanság érzet, az, hogy akár milyen minőségű bort veszek, lehet az szaküzletből, tárolhatom gondosan, mindezek ellenére a nyitás utáni percek könnyen kínos pillanatokba fulladhatnak. Nagyjából itt tartottam az eszmefuttatásomban, amikor a héten belefutottam 
Már egy jó ideje úgy gondolom, hogy 2008-as év az utóbbi idők legjobb évjáratát adta a Tokaji késő szüretek és szamorodnik számára. Azt még csak sejtem, hogy az aszúnak is, de még sajnos nem sokhoz volt szerencsém, de jövőre egészen biztosan belehúzok. Ezzel a borral már találkoztam egyszer tavaly a Tokaji Borbarátnők kóstolóján, már ott is kitűnt a nagyágyúk között az eleganciájával és finomságával. Ezúttal is ez volt a legfőbb ismérve.
Az 
Néhány éve felvetődött több helyen is, hogy Tokaj roséja avagy “cashflow bora” a sárgamukotály kellene, hogy legyen. Én ezzel százszázalékosan egyetértek, nem is értem miért áll elő ilyen kevés termelő minőségi, de ára alapján akár hétköznapinak is nevezhető italokkal. A másik nagyon hasznos hozadéka az lehetne a Muskotály térnyerésének, hogy mivel ez az egyetlen világfajta ami őshonos Hegyalján, így sok külföldinek, illetve kezdő hazai borfogyasztónak egy jó mézesmadzag lehet a hárslevelű és furmint megismerése előtt. Ráadásul az utóbbi időkben egyre-másra jönnek a hírek a nagyvilágból a muskotály előretöréséről más divatosabb fehér fajták rovására (Pinot Grigo, Sauvignon Blanc), így azt hiszem, még pont időben fel lehetne erre a vonatra ugrani.
Miért ez lett a cím? Borunk Magyarország egyik leghűvösebb éghajlatú borvidékén készült, az utóbbi idők egyik legnehezebb évjáratában, amikor napsütés nem sok volt, özönvíz viszont dögivel. Ha belegondolok, hogy ilyen kondíciók mellett az egyik legkésőbbi érésű szőlőfajtával volt dolgom, akkor úgy gondolom, hogy eléggé helytálló a címbeli minősítés. Mi lett belőle ezek után? Igazi hiánypótló alkotás, amiről ordít, hogy nem a kilencvenes évek végén elterjedt módi szerint lett iskolázva. Gyümölcsös, de nem lekváros, nem a csersav és a hordó aromák által megszabott stílusban.