A nemrég tartott házi somlai hárslevelű vaksor végére biggyesztettük ezt a bort, amolyan utánlövő bornak. Belövő borként használni dőreség lett volna, ezután az illat és ízbomba után a többi bor értékeit nehezen lehetett volna feltárni. Így viszont igazán volt lehetősége megmutatni oroszlánkarmait; olyan érzésem volt, mintha a sor egyes borainak erényeit egyetlen palackba sűrítették volna. Ez a bor mindent tudott, amit a sor egyes tételei, plusz még egyet, ami talán a legfontosabb, hogy igazi élmény volt fogyasztani.

Igazából, ha nem látom a címkéjét, akkor minden bizonnyal valamilyen házasításnak tippeltem volna, nem gondoltam, hogy ennyi karaktert és mélységet tud egy (nem igazán aromás) fajta belecsempészni a poharamba. Illata először kicsit túl tömény, kissé vilmoskörtés vonalon mozog, egy egészen rövid szellőzés után azonban teljesen kitisztul és nagyon szép illat kavalkádot mutat. Rendkívül sokszínű, van benne gyümölcsösség rendesen, mellette sauvignon blancos-vegetális aromák és olaszrizlinges mandulás-marcipános jegyek is, sőt még hűvös klímájú chardonnay-s, zöldalmás vonal is kibontakozik belőle. Lecsengése rendkívüli módon gazdag, és jóízű, olajosan vastag, mégsincs benne egy szemernyi nehézség vagy tompaság sem. Vigyázat, két embernek nem biztos, hogy elég egy palack, biztos, ami biztos alapon, jó tartalékban tartani egy második palackot.

Úgy látszik, minden évben lesz számomra egy kiemelkedő tétel a Somlói Apátsági Pincétől. Tavaly ez a tramini volt, ez most jó eséllyel a juhfark lesz. Életem legjobb juhfarkja és valószínűleg az egyik legjobb tétel eddig a pincétől. Brutál 7 pont (91) a minimum, amire értékelem.

Apró kis megjegyzés a végére, sosem szoktam mások véleményét vitatni, de azért érdekesnek tartom, hogy az idei Pannon Bormustrán, hogy nem ért el 80 pontot sem..

Hamarosan 3 napot Hegyalján fogunk ismét tölteni. A pihenés és a borok mellett remélhetőleg masszívan merítünk majd a környék legjobb éttermeinek kínálatából is. Az alaphangulat beállításához elővettem kettőt a kallódó jegyzeteimből, egyet a Kikelettől és egyet a Tokaj Nobilistől. Érdekesség, hogy a két boron, mintha felcserélték volna a címkéket, a Kikelet aszú gömbölyded és sűrű volt, ami engem inkább a Nobilis-es aszúkra emlékeztet, a Nobilis sárgamuskotálya pedig olyan vibráló és dinamikus volt, mint egy szép Kikelet késői szüret. Mivel mindkét pince stílusa nagyon fekszik nekem, így nem volt gondom ezzel a fordított felállással. Jópofa a két palack kinézete egymás mellett, akár Tokaj Stan és Panja is lehetnének.

Kikelet Tokaji Aszú 5 puttonyos 2004
Komoly színnel telíti a poharat: borostyános árnyalatú mélyarany, már ránézésre sem tűnik könnyednek. Illata nem mondható intenzívnek 5 puttonyoshoz képest, de nagyon sokrétű. Nektarin, sárgabarack, érett és lekváros formában is, narancshéj, és friss fekete tea. Szájban nagyon krémes érzetű, egy hajszálnyit túlzó cserességgel, vibráló savakkal és a háttérben finoman meghúzódó 150 grammnyi cukorral. Mézes, viaszos, nagyon hosszú utóízzel búcsúzik. Nagyon szép bor, de legalább 2 ligával lejjebb játszik, mint az etalon 2007-es, így erős 7 pontot (92) ért el nálam.

Tokaj Nobilis Sárga Muskotály 2008
Illata fajtajelleges, mégsem harsány, inkább mézes-virágos vonalon mozog, mintsem a klasszikus szappanoson. Nagyon kis filigrán teremtés, pici alkohol, pici cukor, kellemes sav, simogató felszín. Kortyolva finom és harmonikus és nagyon jól iható édesbor. Egyedül a viszonylagos egyszerűsége miatt nem lett nálam pannon klasszis. Közepesnél hosszabb és finoman gyümölcsös lecsengéssel bír. Felhőtlenül szórakoztató ital, ha éppen úgy adódna, simán bevállalnék belőle egy egész üveggel. 6 pont és nagy örömfaktor (89).

Somló megint felülírta a fajta jellegét. Elég közhelyesnek hangzik, de mint általában minden közhelyben, ebben is van igazság. Az én ízlésvilágomban a jól sikerült somlai olasznak nem nagyon van párja a fajtatiszta olaszok között. Néhány balatoni termelő illetve Egerben Gála Lajos és az Orsolya pince ugrik be nekem hirtelen, mint potenciális olaszrizling bajnok jelölt.

Persze ebben a borban is vannak olaszos stílusjegyek, de tőlem akár lehetne chardonnay vagy hárslevelű is, egy vakkóstolón biztosan jól meg tudna tréfálni. Igazi klasszikus, mindene nagy bor. Hossza, összetettsége és intenzitása alapján egy igazi nehézsúlyú bokszoló képe sejlik fel előttem. Illatában szárazvirág, sárgabarack és méz kevereg. Egyszerre sűrű és dinamikus, ízgazdag és telt, szinte már harapható, ugyanakkor remekül fogyasztható. Állaga, akár egy lagzis húslevesé, vastag, sós és húsos. A gyümölcsösséget az ízében a grapefruit és lime szállítja. Lecsengése olajos érzetű és kellemesen hosszú.

A furmint februáron a 2007-es furmint nekem nagyon nagyot szólt, ezt sem szerettem kevésbé. Hamarosan nyílik a hárslevelű is egy somlói hárslevelű kóstoló keretein belül, kíváncsi vagyok, hogy sikerülhet-e ennyire magas színvonalon tartani egy évben az összes fajtát. Nálam ez már pannon klasszis, 7 pont(90). Megjegyzem, nem csak engem vett le mostanában a lábamról ..

Azt kell, hogy mondjam, a sok hiányosság mellett egész jól áll a szénánk és nem máshol, mint a lowbudget kategóriában. Egy ideje vizionálják különféle helyeken, hogy a belépő borok kategóriájában (3-5 euro vagy 800-1500 forint) az újvilági borgyárak úthengere (mint például az Aldi csilei csodái) hamarosan megpecsételi a hazai borok sorsát. Namármost, az utóbbi 3 hónapban egész mélyet merítettem a hiperek kínálatából, igaz sokat nem kockáztattam, ebben a kategóriában jól bevált nevek (Nyakas, Hilltop, Feind) mellett egyedül a felsőházból lekukucskáló Gróf Buttlerrel egészítettem ki a szortimentet. És milyen jól tettem. Azt kell, hogy mondjam, semmilyen komolyabb borhibába nem futottam, mivel csak és kizárólag csavarzáras tételekkel tettem próbát, így szerencsére a dugósság eleve nem játszott szerepet.

Hogy Nyakaséknál minden rendben van, azt eddig is tudtuk, bár éppen az egyik aduászuk, az irsai idei kiadása nem tetszett annyira, mint az előző években. Szájban nagyon könnyed, már-már túlontúl is az. Persze egy irsaitól nem várok nagy szerkezetet és összetett ízvilágot, de azért ez már szinte vízszerűnek hatott, ennek ellenére igazi nyári csemege bor, a stabil 4 pontot most is hozta visszakézből. Az Aligvárom teljesen megérdemelten kapott bestbuy díjat a Pannon Bormustrán, jót tesz neki a házasítás, a több fajta karakterétől komplexebb és kerekebb lesz az összkép, az utóíze pedig sokkal hosszabb és erőteljesebb, mint az irsainak, stabil 5 pont.

Ezer alatt szinte csak a Hilltop tud egyenletes minőségét szállítani. Igaz nem sok mindent ígérnek, de azt maradéktalanul be is tartják. A királyleányka tipikus, igazán kellemes tavaszi virág illatot áraszt, grillsütéshez vagy fröccsözni kiváló, tiszta érzetű, minden szempontból megfelelő itóka. 800 forint körüli árával abszolút jó vétel,4 pont. Az irsai nem tetszett igazán, lecsengésében van egy kis gejjség, ez csak 3 pont, de simán vállalható. Az olaszrizling ellenben nagyon klassz lett, kellően fajtajelleges, de szerencsére a keserű mandula nem harapódzott el benne túlságosan. Jóízű, friss és elég tartalmas is, csak egy hajszállal gyengébb, mint Feindéké, 4-5 pont között van, de közelebb az utóbbihoz. A rosé, ami tisztán merlotból készült és már 7-800 körül kapható, gyümölcsös és üde, ezekben a kánikulai napokban nem is kell több, el is éri a 4 pontot.

Az idei sztár nálam a Feind volt, zsinórban 3 tétel is igen jól vizsgázott. A muscat ottonel zamatos volt és jól állt neki a kis maradékcukor, az olaszrizling fajtajelleges és karakteres, friss savakkal és kellemes lecsengéssel, simán 5 pont, a cabernet (2011) pedig talán a legjobb magyar olcsóvörös, amit valaha ittam, gyümölcsös, picit fűszeres, fát maximum a raklapon látott. Ez is 5 pötty.

A Gróf Buttler csak egyetlen borral képviseli (cabernet 2009) magát ebben a szegmensben, de ennél jobb mézesmadzagot nem is húzhatnának a minőségibb tételekre ácsingózó tömegek részére. Illatában tipikus cabernetes jegyek, erőteljes meggy és szeder illattal, mellette bónusznak egy kis egries zöldesség, főleg paprika formájában. A 15-ös alkohol nem fűt be túlságosan, a savak nagyon fiatalos érzetet adnak neki. Főzni is és inni is jó belőle, ezerötért nem nagyon van kihívója a hazai cabernet palettán. Szintén jó szívvel tudom ajánlani. Stabil 5 pont.

Piszok jó lenne, ha az átlag magyar számára ezek a borok jelentenék az alsópolc fogalmát, de sajnos a realitás az, hogy van minőségben sok szinttel ezek alatt jócskán a kínálatban és azok volumene a minőségükkel inverz módon növekszik. A fenti italok szép példák arra, hogy van remény és a 3-4 eurós kategóriában sem kell feltétlenül külföldit választanunk.

Néhány hete itt kallódott már ez a jegyzet, épp kezdtem lemondani róla, hogy valaha is befejezem, de az előző poszt után érdekesebb kontextusba került ez az összevetés. Az általam tapasztaltak alapján nem túlzás azt állítani, hogy az észak spanyol borok jobban hasonlítanak dél-francia, elsősorban rhone völgyi társaikra, mint az egyéb spanyol borvidékek gyümölcseire. A házasítások összetevői is jobbára ugyanazok, mint a határ túloldalán, itt is a grenache dominál. Nem véletlen Priorat felfutása az utóbbi években, kevés olyan termőhely van, ahol a tiszta gyümölcs aromák ilyen szépen tudnak megjelenni a viszonylagos nagy sűrűség mellett. Ha van értelme használni a dzsúzos jelzőt vörösborokra, akkor ezekre lehet igazán; hihetetlen friss, primőrös gyümölcsösség jellemzi, de még véletlenül sem lehet mazsolás vagy lekváros jegyekkel találkozni.
A címszereplő bor szép, áttetsző, légies tónusú meggyszínben pompázik. Illatában a cabernet nyers ereje színeződik a grenache finom gyümölcseivel: málna, eper és cseresznye - leheletnyi vaníliával. Szájban tartalmas, a tannin határozott, de teljesen besimul a savak és a gyümölcsök mellé, tanítanivalóan elegáns és izmos egyszerre. Kicsit több, mint feleannyiért hozza a winespectator által fel, általunk kissé lemagasztalt Cosme Gigondas szintjét. 7 pont, azaz spanyol klasszis (90).

Ha van lerágott csontja a magyar borkedvelő közösségnek, akkor ez a téma biztosan az. Jó néhány éve nő a tábora azoknak, akik szerint a - korábbi munkájukkal elévülhetetlen érdemeket kivívó- villányi sztárok az utóbbi időkben nem igazán a kimagasló minőségükkel, sokkal inkább az árcéduláikkal okoznak hevesebb szívdobogást a lelkes borfogyasztók körében. Részemről elutasítom az ilyen dogmatikus elveket, gyakorlatias ember lévén szeretem időről időre saját magam megszondázni, hogy merre is halad az a bizonyos karaván. Ezért nem is szántam volna ezt a címet a bejegyzésnek, de egy olyan külföldi borhoz nyitottunk szekszárdi és villányi riválisokat, amivel semmiféle rokonságot nem mutatnak szőlőfajták vagy technológia tekintetében, így a tematikus kóstolás lehetősége ki volt zárva, viszont az áruk közel azonos és ha ár/érték arányban akarjuk felmérni a terepet, akkor ez az, ami igazán számít. Az egyetlen kritérium az volt, hogy valamennyi bornak bele kellett férnie a keretbe, amit 25-30 eurós ársávban húztunk meg. A borbloggerek élete sem csupa móka és kacagás, valahányszor Villány kerül a górcső alá, egyik oldalról megkapjuk, hogy mostanság csak a kis kézművesek vannak megbecsülve, a másik oldalról pedig, hogy miért kapnak ilyen magas pontot ezek az eltúlzott paraméterekkel megáldott délmagyar csúcsvörösek. Érdekes módon nekem inkább a 3000-ig tartó ársávban található borokkal vannak fenntartásaim: itt sok esetben iható, de semmit sem nyújtó borokkal találkozok. Csakhogy én 3ezerért már nem a “hibamentes, semmibajnincsvele” borokat keresem, ott már illik valami élményt, mélységet, ne adj isten egyediséget is felmutatni.

A kóstolás vakon történt, szerepelt benne még egy másik Heimann bor is, arról majd külön lesz szó. A borokat még két további napon keresztül kóstoltam, így adták ki a végső pontszámokat. A kóstolótársam jegyzeteit itt lehet olvasni.

Chateau Saint Cosme Gigondas 2010

A külföldi referencia bor kiválasztása papíron egyértelműen jó választásnak tűnt, ebben az árkategóriában a a winespectator  95. pontja és a 2012-es top100-as lista második helye elég meggyőzőnek tűnt. Ha ezzel a borral lépést tartanak a választottjaink, akkor nagy baj nem lehet. Illata nagyon szokatlan a magyar iskolázású szájnak illetve orrnak. Döbbenetesen komplex illatában gumi, nedves föld, bútorlakk és temérdek gyümölcs, főleg eper és málna. Ha szájban ott folytatta volna, ahol illatban elkezdte, akkor teljesen megérteném a döbbenetesen magas pontszámot, amit a winespectatorban kapott. Sajnos a komplexitás több emeletnyit zuhant, mire a szájpadlásban landolt, a gyümölcsök mellett nem sok minden maradt, a lecsengését pedig teljesen eluralta a szépen beépült, de meghökkentően poros érzetű tannin. A nagyon nagy start után a finisben már egyértelműen nem mutat olyan értékeket, ami miatt nemzetközi klasszis szintre helyezném ezt a bort. Nálam eléri a 7 pontot (90).

Bock Cuvee 2007

Nagyon sűrű és komplex, mind orrban, mind szájban. Az összetettségét fokozza a temérdek érlelési aroma: füstösség, cserzett bőr, dohány és egy kis puncs is színezik az összképet. Szerencsére azonban nem veszik el a főszerepet a gyümölcsöktől, a fekete bogyósok valóságos ízkavalkádban részesítik a kóstolót. Persze így is nagyon sűrű szövésű, biztos, hogy valaki még lekvárosságot is felemlítene, de ez már egyéni ízlés dolga. Igen hosszú lecsengéssel büszkélkedhet. Mindemellett szerintem óriási hiba, de legalábbis nem túl okos kritika hazánk legmelegebb borvidékének egy kiemelkedően meleg évjáratból származó borán számon kérni a magas alkoholt és a sűrű robusztus testet. Nyilván Villány nem fogja egy ilyen perzselően forró évben kiadni egy bordói klasszikus kifinomultságát, de adott esetben odavághat egy kaliforniai, chilei vagy akár egy toszkán hasonszőrűnek. Aki szereti ezt a stílust, annak sok örömet tartogat, aki azonban kizárólag a hűvösebb, finomabban cizellált vörösboros karaktert keresi, annak nem ajánlanám. Én az első csoportba tartozom, így nekem egy erős 7 pontos (91) élményt adott.

Heimann Barbár 2009

Egészen feketébe hajló sötét bíbor színnel nyit. Illatát szép fűszeresség jellemzi, egy kis fanyar étcsokival keretezve. A Barbár egy kifejezetten érdekes és egyedi házasítás. A teljesen egyedi karakterekből gyúrt végeredmény kialakításában nagy mozgástere van a borásznak: a sokszor hűvös, karcsú jelleget adó kékfrankos finomságaival és a tanninbomba tannattal olyan bolondériát adnak a klasszikus bordói ízek és struktúra mellé, ami egészen egyedi stílust kölcsönöz számára. A pannon bormustra zsűri tagjai is felvetették, hogy nem biztos, hogy kizárólag hazai fajtákkal tudnánk nemzetközi sikereket elérni, de az egészen biztos, hogy az autentikus szőlőinkkel felvértezett, nemzetközi fajtákkal is kombinált házasításainknak is nagy sikere lehet a világban. Szerintem ez a bor kiváló példa erre a gondolatmenetre.7 pont (90)

Konklúzióként nyugodt szívvel mondhatom, hogy mindent egybevetve nem lehet kijelenteni, hogy túl sokat kérnének egy palackért a nagy magyar bornevek, de hogy tényleg elégedettek lehessünk egy-egy szerzeményünkkel, ahhoz igen mélyrehatóan kell előtte tájékozódni. Lehet, hogy Villány nem mozdult el az utóbbi években sem az elegáns és sokáig érlelhető bordói irányzat felé, de ez lassan már csak egy újszülöttnek lesz újdonság. Aki tudja értékelni ezt a szintű sűrű karakterességet, az továbbra is tud szemezgetni ezekből a borokból, aki meg nem, az már remélhetőleg rég kitapasztalta ezt és nem költi el feleslegesen a jó magyar forintjait. Kíváncsi vagyok, tudna-e valaki olyan bort ajánlani ebben az árkategóriában és stílusban, ami jelentősen többet nyújtana ezeknél a boroknál.

Már a palack kidugózása előtt átfutott az agyamon - ami aztán újfent megerősítést nyert részemről -, hogy szerintem nem igazán éri meg alap szériás Takler borokat venni, ugyanis ott van nekik a házon belüli konkurencia, a “reserve” sorozat, persze most nem a majd’ öt számjegyű syrahra és társaira gondolok, hanem például a nemrég a Pannon Bormustrán újrázó bikavérre vagy éppen a kékfrankosra. Itt már csak egy ezressel kell többet hagyni a kasszánál, mintha a kisebb pedigréjűekből választanánk, de megnyugtatóan jól költenénk el azt az összeget.

Nincs semmi gond az alapborokkal, jelen esetben a syrah tavalyelőtti évjáratával, sem a fogyasztási élvezetét durván csökkentő tulajdonsággal (túlzó alkohol/sok fa/ jellegtelen savak) nem kell számolni, de nagyon éles az a bizonyos ‘reserve’ határvonal és azon túl már egészen más szinten játszanak az érzékszervi élmények. Egyszerűen jobban áll Takleréknak a sűrű, hömpölygős nagybor stílus, mint a mindennapi ivóbornak szánt alapszériás tételek. Pontokra fordítva és itt most csak és kizárólag a saját tapasztalatimra alapozva azt mondanám, hogy a mezítlábasok jó ha karcolgatják az ötpont alját, míg a fent említett “reserve” darabok, jobb évjáratokban simán klasszis szintig futhatnak. Néha jobban járunk, ha alkalomadtán feleslegesen vásárolunk kicsit többért, mintha utólag azon kesergünk hogy inkább a másikat kellett volna választani.

Közép bíbor szép tükrös. Nagyon klassz illatot villant: érett szilva, kis konyakosmegy, étcsoki, édesfűszerek és finom borsosság. Friss szép savak a tannin csak a végén jön kicsit beszárít de még kellemes mértékben. Jól csúszik, de sajnos szájban nem annyira nyilvánvaló a gyümölcsös jelenlét mint az illatában, inkább a füstös fűszeresség a meghatározó karaktere. Ha elfogadjuk azt a tézist, hogy a harmónia egyik legalapvetőbb aspektusa, hogy ugyanazt kapjuk szájban mint orrban, akkor itt rendesen elhasal ez a bor.  5 pont (85)

Volt már itt is szó róla, meg elég köztudomású egyébként is, hogy a chardonnay több arcát tudja mutatni, mint bármelyik másik fehér szőlőfajta. Az előző poszt kiegészítéseként, most egy újabb bizonyítékkal szolgálok. Gyakorlatilag tökéletes ellentéte a két bor egymásnak, amaz vastag, alkoholos, komplex és édeskés, ez pedig elegánsan filigrán, moderált alkohollal. Pengeéles savait pedig akár savanyúnak is lehetne mondani, persze ez a citrusos, sós-savas ízkép egyértelműen chablis védjegye lett az elmúlt évszázadok során. Ezt egy finoman cizellált jégszoborhoz tudnám hasonlítani, míg Németh Attila bora engem bazaltszoborra emlékeztet.

Illatában tengeri sós levegő keveredik nyers citrom bukéval. Ízében markáns savak, tiszta érzetű friss citrusosság, némi zöldalmával vegyítve. Rideg, szikár hangulatú, emellett árkategóriájában példamutató szerkezettel bíró, arisztokratikusan távolságtartó bor. Szépen érett, de rendkívül erős savai ellenére is inkább friss érzetűnek mondanám mintsem savtúlhagsúlyosnak. Kellemes olivaolajos utóízzel búcsúzik. Eléri a 6 pont alját (87). Tananyagnak kiváló, szokatlanul tiszta és puritán prezentálása a fajtának, a magyar szájnak merőben szokatlan iskolázással.

Kész érzelmi hullámvasút volt ezzel a borral eltöltött öt nap. Az első napi, háromszori átkóstolás után annyi kérdőjel maradt bennem, hogy a maradék fél litert egydecisekbe légmentesen lezárva, visszaraktam a hűtőbe pihenni, lesz, ami lesz alapon. Szeretem az unkonvencionális borokat, nincsenek sziklaszilárd, előre lefektetett kritériumaim semmilyen fajta borral szemben sem, a lényeg, hogy maradjon utána valami maradandó élmény. Az újkori magyar bortörténelemben sokan, sokféle nagyfehérboros ideát hajkurásznak, azt hiszem, ilyen paramétereket azonban senki nem célozna meg előre, mint ideális lehetőséget: 15-ös alkohol megtámogatva 10 gramm maradékcukorral. Mégis valamiképpen ez a bor a lehetséges nagy fehérbor egyik legérdekesebb megjelenési formája.

Testmérete olyan, mint Shrek feleségének (még a zöld árnyalat is stimmel), viszont úgy kéreti magát, mint egy törékeny hercegkisasszony. Csak a pontosan beállított hőmérsékleten és elegendő friss levegőn eltöltött idő után hajlandó feltárni értékeit teljes pompájában. Ha óvatlanul hagyunk neki elég időt a pohárban egy kis melegedésre, vagy egyből dugózás után kíváncsiskodunk a pohárban, akkor nem sok jót remélhetünk: az alkohol többlet úgy arcon csap, hogy a korty végi kesernye adja a másik felét, a torkot túlhevíti, az illatát ellaposítja. Ám, ha a randevú minden részletéről gondoskodunk, akkor egy csúcs magyar chardonnayhez lesz szerencsénk. Ha használhatjuk a Somló-koncentrátum kifejezést a Somlói Apátsági Pince vagy a Hollóvár boraira, akkor azt hiszem, itt is egészen nyugodtan használhatom a Mátra-koncentrátum jelzőt.

Szépen tükröződő, egész sötét árnyalatú pezsgőszín. Illatában már felsejlik a magas alkohol, meleg és mézes, a szárazvirágok mellett egy kis sárgadinnye is árnyalja az összképet. Ízében is a késői szüretes jegyek dominálnak, cseres is, cseppet nehézkes is, bár a savak szépen ellensúlyozzák a hömpölygő sűrűségét. Érdekes, hogy a lecsengésében már nem játszik szerepet az alkohol, nagyon szép, tiszta, vajas-olajos aromákkal búcsúzik. Néhány perccel a pohár kiürülése után jön az utolsó meglepetés: olyan lenyűgöző illatot hagy maga után, hogy azt bármelyik tokaji nagybor megirigyelhetné. A leírás alapján nem tűnik igazán izgalmas próbálkozásnak a nagy magyar chardonnay elkészítésére, de pont azért igazán izgalmas számomra, mert megmagyarázhatatlanul ösztönöz arra, hogy minél jobban megismerjem. Az igazán komoly borokban az igazán eredeti forma kéz a kézben jár a nagyon magas minőséggel, itt inkább az egyediség szólama hangsúlyosabb, ezért is marad el nálam - ha csak egy hajszállal is - a klasszis szinttől. Erős 6 pont (89).

Régóta tervezem, hogy egy bejegyzés formájában tisztába teszem a blogon párhuzamosan használt két (10 és 100) pontos rendszer viszonyát egymáshoz és hogy miként próbálom számszerűsíteni a számszerűsíthetetlent, a világ egyik legszubjektívabb élményt, a borok minden érzékszervünket hatása alá vonó megfoghatatlan impresszió csokrát.

Amikor elindítottam a blogomat, valahogy megfeledkeztem arról, hogy leírjam, hogy hogyan is passzintom össze a két pontozási rendszert, nagyjából mint jelent nekem a 10 rendszer egyes lépcsőfokai és melyek a legfontosabb referenciaborok az egyes kategóriákhoz. Azért vezettem be párhuzamosan a 2 pontozást, mert a külföldi sajtóban a Parker féle 100-as rendszer gyakorlatilag egyeduralkodóvá vált, még az őskonzervatív angolok közül is sokan feladták a saját 20-as rendszerüket ennek a kedvéért. A 10-es rendszer viszont annyira elfogadottá vált Magyarországon, hogy semmiképpen nem akartam ettől a támponttól megfosztani az olvasókat. A helyzet azóta tovább bonyolódott, a GM szárnyai alatt újra saját néven futó művalkesz, a hazai boros blogtér életre keltője és meghatározó szerepelője, az anyaoldal által használt 20 pontos rendszerhez igazította a saját értékelő skáláját.

Úgy döntöttem, hogy feleslegesen nem bonyolítom túl a dolgot, a bejegyzések végén marad a tízes és százas pontozás és akit érdekel, hogy az adott értékelés mennyit érne a 20-ason az alábbi táblázatban kibogarászhatja magának.

Tavaly egészen beleszerelmesedtem a Somlói Apátsági Pince 2010-es traminijébe. Úgy tudott elegáns és vibráló maradni, hogy mellette színtiszta tramini aromabombaként tarolt. Az előző év egyik legkellemesebb borélménye után, tülkön ülve vártam a folytatást. Rögtön le is lövöm a konklúziót: nem nyújtotta nekem azt az extra-intenzív élményt mint a 2010-es, de összességében egy finomabban cizellált, perfekt egyensúlyú bor lett, így ezzel a borral egészen nyugodtan meg lehet kínálni azokat a szkeptikusokat, akik szerint a pincétől csak és kizárólag túlérett és túlkoncentrált italok kerülnek palackozásra. Érdekes, hogy analitikailag szinte nem is különbözik a két évjárat, mégis mennyire másként hat ez az érzékszerveken keresztül.

Szép árnyalatban tündöklő szalmasárga színű, peremén aranyba hajlik. Messze nincs olyan elsöprő erejű illat intenzitása mint az előző évjáratban. Ellenben az illat tömött és koncentrált érezni hogy sokrétű, de nem adja magát könnyen, rengeteg szellőztetést igényel mielőtt felfedi  a finomabb részleteit. Diszkrét krémesség, pici virágosság, de nem az elmaradhatatlan traminis rózsa illat, inkább tavaszi virágok. A finom virágos krémesség a szájban is észrevéteti magát, nagyon gömbölyű érzetű, sehol nem lóg ki belőle semmi. Hosszú és kellemes, de nem túl erőteljes lecsengéssel búcsúzik. Stabil 6 pont (87)

Nem mondom, hogy nagy ismerője voltam a Gróf Buttler boroknak anno, viszont amikkel találkoztam, ha tetszettek is sosem nyújtottak olyan feledhetetlen élményeket, mint sok más  fogyasztónak. Az igencsak viharosan lezajlott tulajdonos váltás után, idén jelent meg a Bukolyi család új szortimentje, ami az Egerben igen elterjedt leányka és chardonnay mellett a címszereplő traminivel bővült. Szokás szerint úgy döntöttem, hogy az új kínálatot a termékpiramis aljával kezdem felfedezni.

Illata nem túl intenzív, van benne egy adag meghökkentő kölniszag, ami szellőztetéssel egy kellemesebb tavaszi virágos bukéba fordul. Alapos szagolgatással érezni lehet egy olajos, majdhogynem napozókrémes illatjegyet is (szakértők szerint a fajta egyik tipikus jegye igen erősen hajaz a nivea krémre). Szájban nem sziporkázik, nincs benne elegendő dinamika, savkészlete érezhető, de nem kölcsönöz elég tartást a bornak. Ízében a gyümölcsösségen kívül, ami citrusok és őszibarack formájában jelenik meg, egy finom cseresség érezhető, inkább csak színezi az összképet mintsem rátelepedne. A korty vége sem igazán tiszta, olivaolajos érzetet hagy maga után. Sajnos sok erényt nem tud felmutatni ez az ital, inkább a fajta sztereotipiáját (túl harsány) erősítő stílusjegyeket hordozza magában. Az ezernéhányszáz forintos árért cserébe elfogadható élményt nyújt, egy erősebb savgerinccel egészen szórakoztató bisztróbor lehetne. 4 pont (81)

A minap úgy döntöttem, hogy burgundi marhára vágyok. Meg is csináltam első lendületből, aztán amikor már el is fogyott szépen, elkezdtem nézelődni a világhálón, hogy mégis hogy készítik el ezt az ételt komolyabb szinten. Be is villant hirtelen, hogy kicsit talán erős a burgundi nevet az én marhám billogára sütni, mert azért nem egészen úgy van, ahogy én első felindulásból véltem.

A marha a vörösbor meg a sok zöldség stimmel, a többi már nem annyira. De nem olyan nagy baj ez, mert az étel is jól sikerült és a bor is jó választás volt hozzá. Úgy gondolom ez egy igazán jó bor-étel párosítás, mivel a bor fele kapásból a serpenyőbe kerül, így ideális esetben igen nagy lesz a párhuzam az étel és a bor ízvilága között.

A Bor:

Színe tetszetős, mély cékla árnyalatú. Illata számomra igazi meglepetés, mindenféle kellemetlen zöngék nélküli csupa csümölcs buké, főként eper és málna. Szájban is kellemes, persze nagy dolgokra nem kell gondolni, de korrekt savak foglalják keretbe, a kevés, de jónak mondható csersavat és az illat által ígért, erdei gyümölcsöket. Lecsengése rövid de tiszta, ebben a kategóriában többet nem is várok el. Korrekt bor a hétköznapokra, 4 pont (82).

Étel:
Hozzávalók (4 személyre):

1 kiló marhahús (pofa, nyak vagy stefánia)
10 dkg vaj
2 evőkanál olivaolaj
3 dcl vörösbor
1 db kápia paprika
3 fej vöröshagyma
6 gerezd fokhagyma
1 db fehérrépa
1db paszternák
3 db sárgarépa
fél zellergumó (vagy még jobb az angol zellerszár)
1 kis doboz sűrített paradicsom (3-4 evőkanál)
5-6 babérlevél
1 kiskanál kakukkfű
só,bors ízlés szerint

Elkészítési javaslat:

1. A marhát 4 egyforma darabra vágjuk, olivaolajon nagy hőfokon lepirítjuk lehetőleg az összes oldalát.

2. A kellő szín elérése után kiszedjük a serpenyőből a húsokat és vajjal dúsítjuk az olivát, majd ha felolvad akkor rádobjuk a zöldségeket. A répa egy részét nem kockázva, hanem reszelve rakom bele, ami így szinte teljesen beépül a szószba, a másik ízfokozó hatást azzal érem el, hogy angol zellert teszek apróra kockázva, zeller gumó helyett vagy mellett. Pár perc dinsztelés után mehet rá a paradicsom és a vörösbor is.

3. fedő alatt lassú tűzön puhára pároljuk hústól függően akár 2-3 óra is lehet.

Kikelet után megint egy Kikelet következik, ugyanis az archívumot nézegetve feltűnt, hogy a tavalyi év egyik legkedvencebb boráról több helyen is írtam 1-2 mondatot, de önálló posztot nem kapott eddig. Ha csak leírnám az objektív jegyeit ennek a bornak, akkor még senki sem rohanna a boltba leüríteni a polcokat. Nagyjából azokkal a jelzőkkel írnám le, mint nagyon sok más, jó minőségű szamorodnit: finom, fekete teás cseresség, sárgabarack lekvár, vanília és fahéj, hordófűszerek, ízében déligyümölcsökkel. Pazar sav-cukor egyensúly. Mindemellett olyan szintű harmónia és kifinomultság jellemzi ezt az italt, hogy az már igazán bámulatos.

Nemrég Matt Kramer kiváló írásában azt írta, hogy az igazi komplexitás megteremtéséhez a sokszínűség még édes kevés.
Az, hogy rengeteg íz és illatjegyet sikerül kiérezni egy borból, az még nem komplexítás. A nagybetűs komplex bor az, ahol a sok kis mozaik darab egy szálazhatatlan egységet képez, ami minden egyes találkozásnál újat tud mutatni és megdöbbenteni a szerencsés borisszát, hogy mennyi mindent lehet egy korty italba belecsempészni. Jelen esetben ez a meghatározás szász százalékban érvényes itt. Felszíne simogatóan gömbölyű, de krémesnek nem nevezném a nagyon friss érzetű savai miatt. A korty fineszes és fiatalos, a botritiszes szemek és a cukor kicsit sem lustítják el. Lecsengése hosszú és változatos.

Akár mascarponés túros madleineből, akár klasszikus diós bejgliből is a legmagasabb szinten hozza ki a maximumot, és viszont, de természetes magában fogyasztva lehet az értékeit maradéktalanul felfedezni és kiélvezni az utolsó cseppig. Sajnos a 2003-es Kikelet Szamorodni kimaradt az életemből, de a 2005-öst és a 2007-est is megelőzve, egyértelműen ez az évjárat a legjobb számomra. Bármennyire is gondolkodok rajta, ennél jobb szamorodnival még nemigen találkoztam, méltó vetélytársai lehetnek elsősorban a Nobilis Ahogy termett 2007-ese, másodsorban pedig Szepsy és Barta 2008-as szamorodnijai. Izgalmas, élvezhető és megunhatatlan szuperklasszis bor, nemzetközi szinten is, erős 8, már majdnem 9 pont (95).

Nagyon érdekes tapasztalatot szereztem ezzel a borral; az elmúlt évben legalább ötször kóstoltam de sohasem magában, hanem egy nagyobb sor részeként, dűlős társai ráadásul a sokkal jobb 2011-es évből rendre elnyomták. Mindig tetszett, de a többi mellett nem villantott. Hanem aztán magában és majd egy év palackos érlelés után igazán kiadott magából mindent. Nagyon ritkán érzem azt, hogy egy házasított borban jól el tudom különíteni az őt alkotó szőlőfajták tulajdonságait, mégis egy kikezdhetetlen egységet alkotnak, de ez itt gyönyörűen megvalósult. Illatában inkább a hárs dominál: Virágméz és fehérhúsú őszibarack. Szájban inkább a furmintos vonal lelhető fel almas-körtés ízek és friss ropogós savak formájában. Elegáns és finoman cizellált, tipikusan a löszös területek legjellemzőbb örökségével, a citrusos savakkal. Félszárazra erjedt ki, de a 2010-es év metsző savai inkább száraz érzetét keltik a bornak. Kellemes, lecsengése közepesnél hosszabb, olajos érzetű és grapfruitos ízű. Nincsenek benne elképesztő mélységek vagy nagy komplexitás, de nagyon fineszes, tiszta, kicsattanóan friss érzetű, meglepően izgalmas utóízzel. Moderált (11,5%) alkohol tartalma miatt akár nagyobb mennyiségű iszogatásra is alkalmas, üdesége miatt pedig nagyon sok fajta ételhez el tudnám képzelni. Ez már majdnem 7 pontot ér nálam, most egy bivalyerős 6 pontot adnék neki (89).